Ennél többre nem is lehetett számítani, de amit vállalt, azt kimaxolta. Reméljük azért, egyszer egy japán geek-társaság is kap ennyi pénzt, hogy leforgathassa a saját Godzilláját.
Újra itt van
Gyerekkorom egy fájóan vastag szeletét az újpesti Tungsram-strandon töltöttem, akkoriban még nem volt evidencia a középkorú nők körében a hónalj-szőrtelenítés, így azóta félek kicsit a vízből kimászó, nagydarab, visító állatoktól. Még inkább így vagyok az olyan sci-fi-akciófilmekkel, amelyek évtizedekkel korábban született szuperlényeket rebootolnak, mert valahogy a kétezres évek óta egyre nagyobb számban tenyésztett, dollármilliós tojásokat lerakó mozisikerek számomra alig hoztak vissza valamit a gyerekkori rajongás élményéből. De hát nyilván a csattogós lepkével is így van az ember. Szűkebbre szabva a párás tekintettel kísért múltba révedést, még az 1998-as Godzillát is egészen élvezhetőnek találtam, holott ma már a legtöbben negatív példaként hozzák fel több szempontból. Az akciófilm műfaja bizony ilyen, viszonylag gyorsan jönnek az új technológiák és könnyen lehet, hogy egy 15 évvel ezelőtti trükkarzenált a fiatal közönség ma épp annyira tart csak vállalhatónak, mint a vasalóból barkácsolt űrhajót.
"Úristen, elektromágneses impulzussal táplálkozik!"
Ám a sok-sok rossz előjel (és ebbe a film első negyedórája is beletartozik) dacára a Godzilla nem csak kifejezetten erős mozi. Nem kell letagadni, egy halom momentum és összetevő komoly paródia-alapanyag, leginkább Ken Watanabe, a forgatókönyv muszáj-japánja, aki olyan húsz-huszonöt percenként felbukkan és tátott szájjal rémülten néz, de semmi más tennivalója nincs. Ráadásul a karakternek a világon semmi ráhatása a történésekre, néha mondja ugyan a konok hadsereg-parancsnokoknak, hogy ezt nem kéne, de a kutya nem törődik vele. A katasztrófafilmek alapfelállása tehát itt is fellelhető, olyan ez már, mint futballban a 4-4-2, van bolond(nak tűnő!) tudós, atomagyú tábornok, és nem csak a jóképű főszereplőnk katona, de még a csaja is nővérke. Ez gáz, de érthető, be kell tájolni a nézőnek, hogy miről is van szó, nehogy belegabalyodjon itt a hegeli dialektikába. Szoktuk mondani kicsit mentegetőzve, hogy az ilyen filmet a látvány viszi el, nem az intellektus, de én személy szerint ritkán érzem azt, hogy a CGI valóban adott annyit, hogy ellensúlyozza, ami a másik oldalról hiányzott. Most viszont nagyon is kellemesen elvoltam a vászon előtt e bő két óra alatt, mert egy porrá zúzott San Francisco látványa, a félbetépett felhőkarcolók és a két gigazilla küzdelme azért szó se róla, vonzza az ember tekintetét.
Mindenkiben van egy kis Emmerich
Mert katasztrófa-turisták vagyunk ilyenkor mindannyian, a rombolás monumentalitásában akarunk gyönyörködni, és mint velejáró rosszat, akár egy védőoltást egzotikus utazás előtt, úgy fogjuk fel a stúdió szabta díszelemeket, legyen az egy fénykép felett könnyezés vagy kutya. Gareth Edwards ehhez ért, ezt csiszolja már régóta és most jutott el odáig – vagy most kapott olyan hátteret, de leginkább mindkettő –, hogy szinte szó szerint robbantson egy kolosszálisat. Drámát ne várjunk, sőt vegyük észre jóindulatúan, hogy Edwards így is húzott egy-két merészet. Azt sem mondhatom, hogy ne érintene meg valamiképp mindaz, ami a vásznon zajlik. Ha máskor nem, amikor végre a sejtető részletek után a kamera végre teljes egészében megmutatja Godzillát, illetve konkrétan arcközelit vesz róla – kifejezetten menő. Szörnyű belegondolni, hogy néhány évtized múlva valakik ezt is gagyinak fogják majd érezni.
Kinek ajánljuk?
- A tipikus nyári szuperhős-szuperállatos-szuperrobotos filmek rajongóinak.
- Geekeknek is, legfeljebb nem tetszik nekik.
- Roland Emmerich-nek.
Kinek nem?
- Akiknek a King Kong volt maximum, amit el tudtak viselni a témában.
- Akik csak azért is drámát, komoly dialógot, jellemfejlődést keresnek.
- Akik annyira ortodoxak, hogy kizárólag 1960 előtt készült japán változatokat néznek.
7/10
