[img id=487450 instance=1 align=left img]Az egyes kisprózák első olvasatra a teljességet nem, sokkal inkább az elbeszélhető közös múlt nehézségét érzékeltetik. Részben rövidségükkel, részben, mert a múltból csupán néhány, lényegesnek tűnő momentumot képesek rögzíteni. És persze az egyéni emlékezet hiányosságából fakadó töredezettséget, olykor megbízhatatlanságot tükrözik, ami e könyv narrációjában is megmutatkozik. 

Mégis, az Üvegház különálló darabjai, szóljanak bár a múlt más-más momentumairól, tulajdonképpen ugyanazt az érzést jelenítik meg. Maga a kötet szembenézés a hiánnyal, a szülők halálával, és nem utolsósorban a visszaemlékezést követő érzelmekkel. Ez a küzdelem teszi a regényt hitelesebbé a korábbi Idegennél. 

Az Üvegház ugyanis nem a műfaj vagy a nyelv terén mond újat: a némileg szokatlan megoldás abban a sokrétű viszonyban érhető tetten, amely a narrátort elbeszélése tárgyához fűzi. Az emlékezés során megtapasztalt, egyszerre kritikus és érzelmes, ám legtöbbször mégis távolságtartó hangban, melynek változatossága a szövegben mindvégig fellelhető.

A múltidézés nem indul könnyen: a szerzői szándéknak megfelelően kifejezetten teher a narrátor számára. Mondhatni, magára erőszakolt nyűg, ahogyan az már a kötet legelején, a Kezdeni, befejezni című szövegben megjelenik. Inkább lefekszem aludni. Nem csinálok belőle nagy ügyet, hogy nem mozdulok meg… Majd holnap élek. 

Aztán, nem sokkal később így folytatja az elbeszélés nehézségét, a széttartó emlékképek feldolgozását magára vállaló, egyes szám első személyű, felnőttként is gyermek státusú elbeszélő: Elkezdeni és befejezni nehéz.

A kijelentésnek a kötetben egyszerre több értelmezési lehetősége is adott. A „kezdet”, azon túl, hogy az emlékezésre és a regénykezdetre is utal, pontosan rögzíti azt a kiindulási helyzetet, amely visszautal az elbeszélő kezdeti önmeghatározásához. Ahhoz, ahogyan a megidézett személyek, a vér szerinti rokonok, a cipész nagyapa, a nagymamák, a családhoz különböző módon kapcsolódó, hol erőteljesebb, hol halványabb színekkel megrajzolt figurák, de elsősorban a szülők viszonylatában él, lélegzik, cselekszik. Vagy ahogy a felmenői tapasztalaton keresztül múltat idéz, az „én” helyett örökösen a „mi” szóhasználatával élve.

Az elkezdés-befejezés ellentétezésével az elbeszélő már a kötet legelején kijelöli a visszaemlékezés legfontosabb célját: a gyász feldolgozását és az (emlék)töredékek rendszerezését, megerősítését. Ez azonban nem kizárólag a szükséges leltár elkészítése, majd felvonultatása érdekében történik, hanem a szülőktől független létért, az érzelmi elszakadás megtapasztalásáért, és egyszersmind a múlt lezárásáért is. A könyv ezzel együtt nem csupán ezt a lassú és fájdalmas folyamatot mutatja be, hanem feleleveníti a narrátor gyerek és kamaszkorának színteréül szolgáló korai hetvenes-nyolcvanas éveket, valamint a felmenők szabálytalan, ám mégis ismerős elemekből építkező sorsát is.

Mivel a szülők már nem élnek, a negyvenes éveiben járó női narrátor feladata lesz a leginkább csak széttartó emlékképekben vagy néhány tárgyban, fotóban fellelhető múltat rögzíteni, csoportosítani. Neki kell számot vetnie a kapcsolatok, érzelmi viszonyok jelenlegi és mostani alakulásával, a családdal, a szokásokkal, a tabukkal. Az úgynevezett bonyolult dolgokkal. Azzal, hogy mit miért tettek, és mi az, amit sohasem, amire nincs szó. Vagy ha van is, akkor azt nem lehet, mert nem illik kimondani. És mert nem része a családi legendáriumnak, a szokásokból felépülő íratlan szabályrendszernek, ami többek között a hétköznapi dolgokban és a szavakban is kifejeződik (a magunk képére torzítottuk a nyelvet).

Az érzelmes, már-már kitárulkozóan őszinte hang ezért a traumák felidézésekor válik a leginkább távolságtartóvá. Ez alól a szerelem, a testiség sem kivétel: sokszor szemérmesen, esetleg valamely konkrét, a narráció tanúsága szerint traumát okozó eseménnyel összekapcsolva jelenik meg (Eset). És mindez annak ellenére alakul így, hogy a testiség mind az elbeszélő önmeghatározása (a gyermekként megtapasztalt, kezdeti tiltással összefonódva), mind pedig a szüleivel való kapcsolata terén elengedhetetlenül fontos.

Az emlékképek esetleges, nem egyszer öncélú felidézése, illetve az előbb említett kettősség miatt éppen az anya figurája az, amely a narrátori visszaemlékezés során újra és újra elbizonytalanítja az olvasót. És bár tudjuk, hogy az eltérő életszakaszokban másképp működik az emberi emlékezet, a különböző leírásokat összevetve sem könnyű eldönteni, hogy a családi legendárium szempontjából is lényeges női alak valójában milyen. Portréja, az egymásra épülő események és a narrátor által felidézett emlékképek ellenére sem egységes. A közösen megélt tapasztalatokhoz hasonlóan töredékben marad, még akkor is, ha ez némiképp ellentmond az elbeszélői akaratnak. És mint ilyen, e hiányossága miatt lesz valóságos. Hasonlóan a megidézett korszakhoz, melynek ábrázolásával kapcsolatban az olvasóban több kérdés is felmerülhet.

Többek között az, hogy hogyan lehet(ne) a leginkább hitelessé tenni ezt a politikailag és kulturálisan is meghatározó, máig ható időszakot, melynek elhatárolódása az érzelmi kitárulkozástól, a „magamutogatástól”, a hétköznapokra jellemző elhallgatás, a szülők közötti nicht vor dem Kind!, és az ehhez hasonló tabusítás szintén a sajátja. 

[img id=507741 instance=1 align=left img]Az Üvegház, ezek megjelenítésében, úgy tűnik, beleilleszthető a közelebbi és távolabbi múlt feldolgozását (is) szem előtt tartó, az eseményeket többnyire női optikával szemlélő prózai művek sorába, melyeket például Tóth Krisztina, Szvoren Edina neve fémjelez. Nagy Gabriella regénybe oltott kisprózái ugyanis szintén olyan világot tárnak elénk, ahol a kimondatlan érzések jórészt a tárgyakra vagy épp a mechanikus mozdulatsorokra vetülnek ki, bennük nyervén el értelmüket. Éppen mert meghatározottságuk miatt szabadítanak fel a dolgok megnevezése, vagy ha úgy tetszik, a döntés kényszere alól. Ahogyan az a kötet két különböző darabjában is olvasható.

"Egyetlen helyen sem szabad téveszteni, nem cserélheted össze a terelőkarokat, nem fűzheted be ellentétes irányban, nem hagyhatsz ki egyetlen mozdulatot sem." (Singer)

"Nem tudtam olyan szépen hajtani soha, mint ő, a pedált, olyan egyenesen vezetni a drapériát, olyan ügyesen forgatni, kanyarítani, de ha varrok, és közben szól a Pillangókisasszony, sarkig tárva a kétszárnyú, a konyha illatos, a fürdő ragyog, a hajam frissen mosva, mintha repülnék." (Csoki)

Nagy Gabriella könyvében jellemzően a szavak és a dolgok rendjéből, szabályok közé szorítva épül fel egy, a narrációt szorosan körülölelő rendszer. Puhán és megbonthatatlanul, mint valami láthatatlan üvegbúra, mely csak nehezen engedi a jelenből visszafejtett múltat újra értelmezni. A kisprózákból mozaikszerűen létrejövő regényvilág ennek a hosszas küzdelemnek a lenyomata, melynek eredményeképpen a közösen megélt tapasztalatot elhagyva végül megfogalmazódik az „én”, az egyéni akarat, ami azt kívánja: „élj”. Függetlenül, szabadon.