Erre mondják, hogy a klasszikus katasztrófafilm iskolapéldája. Már előre szólok, hogy a Törésvonal (San Andreas) egy tipikus quilty pleasure, egy kirobbanóan szórakoztató nyári kezdés, egy „kapcsoljuk ki az agyat, és csak a karfát markolásszuk” élmény, annak is a színvonalasabb fajtája. Az utolsó snittig tartó dinamizmus, szemkerekítő vizuális trükkök, folyamatosan szinten tartott suspense, egy vérbeli megashow az egész film, melynek mindezen erényei miatt elnézzük a setesuta párbeszédeit és kiszámítható evidenciáit is.
Talán ott van a kutya elásva, hogy ezt a jóképű nagy mamlasz izomkolosszust, Dwayne „The Rock” Johnsont nem lehet nem kedvelni. A pankrátorból avanzsált szimpatikus színész minden filmje élvezhető, még ha olykor bugyuta is. Köszönhető ez a szamoai-amerikai sztár népszerűségének – nála ugyanis nincsenek családi botrányok, példás karitatív tevékenységet is végez, és emellett kriminológiából diplomázott. Még ha nem is kell brillíroznia a Törésvonalban, hozza a szokásos formáját a rettenthetetlen helikopter pilóta szerepében. Ray egy épp válófélben lévő, ex-tűzoltó, jelenleg katasztrófa védelmis légimentő – így, lássuk be, némi előnnyel indul a „Hogyan mentsük meg a családunkat földrengés idején?” című versenyben. Van neki egy lánya is, a talpraesett Blake, aki sokat tanult apucitól, már ami a túlélést illeti. A bűbájos Alexandra Daddario játssza, és meg kell jegyeznünk ezt a nevet, mert üdítő színfolt a hollywood-i tucatüdvöskék között. A család Los Angelesben lakik, ahol az első percekben beüt a ménkű, és aztán nem is tudjuk számolni, hány üt be. Mindenesetre a St. Andrew törésvonal mentén egészen San Francisco-ig letarolja a partvidéket egy minden eddiginél nagyobb erejű földrengés, majd érkezik egy azt követő monumentális cunami is. Röviden ennyi a történet, amely meg van spékelve a szokásos töltelékekkel – úgy mint unszimpatikus cserbenhagyó mostohaapa, személyes tragédia a családban, kedvenc munkatárs halála, drámai helyzetekben összekovácsolódó ifjú szerelmespár. Igen, mondhatnám azt, hogy kiszámítható az egész film, mégis, valami elementáris erővel működik. Vagyis működteti a precízen és masszívan fenntartott folyamatos figyelem, a tényleg lenyűgöző romboló képek, és a pozitív érzéseket generáló jófej főhősök. Tehát a gyengécske script, sokszor elcsépelt forgatókönyv ellenére is egy élvezhető és színvonalas katasztrófafilmet láthatunk, mert bizony ebbe mindent beleadtak, és ez az igyekezet hozza meg a gyümölcsét.
Nagy örömömre előkerült a „majdnem elfeledettek” süllyesztőből Carla Gugino is, akit legutóbb az Álomháborúban lehetett látni, 2011-ben. A méltatlanul B-kategóriásnak titulált színésznő Ray (majdnem ex) felesége – egyébként pompás formában van. Úgy alakítja Emmát, hogy a hajmeresztő mutatványai ellenére is hihető, hogy ő is egy túlélésre szakosodott férfi mellett szocializálódott, és nem az a tipikus pánikba esős, sikoltozós nő, amikor beüt a vész.
Van abban valami voyeurista perverzió, amikor az ember a kényelmes mozi székben ülve, kívülálló biztonságból szemléli, ahogy a világ összedől körülötte. Nos, ez a film még a viszonylag nyugodt szemlélődést nem teszi lehetővé, mert annyira dinamikus és izgalmas, hogy az ember a kólájába is elfelejt beleszürcsölni. Nincs ellaposodás, ezt kegyetlenül felpörgette a rendező, Brad Peyton, aki egyébként az Utazás a rejtélyes szigetre című kalandfilmben már dolgozott együtt Johnsonnal. Nem tudom, mennyire jó taktika az, ha a dramaturgia jelenetről jelenetre feszíti a tempót és a történéseket, és még lehetőség sincs megkönnyebbülten fellélegezni az imént megoldott probléma miatt, már nekünk szegezik a másikat. Mindenesetre működik az elképzelés, és a mindent elsöprő látványorgia mellett az ember gondolkodás nélkül felfüggeszti a fenntartásait a néhol túlzásokba eső, heroikus apuka túlélő bravúrjai láttán. Mindemellett dicséretes eredmény az is, hogy a film sokszor hihetően ábrázolja, hogy valójában milyen rettentő pusztító ereje van egy földrengésnek vagy szökőárnak. A Törésvonalat tehát mindenkinek ajánlom, aki vágyik már egy hatalmasat durranó, katasztrófafilmek fénykorát idéző, Roland Emmerich-féle adrenalin szint emelő mozira.
Szerintem: 
