Megkezdődött az ostrom. Harci helyzetre azért senki se gondoljon, a multiplexekben és környékükön egyelőre béke honol, csupán Hollywood lőtte ki rég várt/rettegett, nagyhatótávolságú játékfilmes petárdáit, melyek elsődleges célja, minek is tagadjuk, elsősorban a szórakoztatás.
2001. szeptember 11. előre megfontolt szándékkal és szélesvásznon történő rekonstruálása egyelőre két nagyszabású filmet eredményezett: Paul Greengrass dokumentarista hitelességre törekvő United 93 című filmjét és Oliver Stone World Trade Center-ét.
Utóbbi produkció véleményezésére gyűltünk itt most össze, ám Greengrass filmjével ellentétben, melynek megtárgyalásakor - mind a műfaji hovatartozás, mind a filmrendezői mondanivaló tekintetében - felmerülhettek izgalmas kérdések, Stone elég egyértelműen - már filmje első képkockáival - kijelöli, hová is helyezzük filmjét a műfaji palettán. Már abból, ahogy a történet két hőse - Will Jimenó, a kikötői rendőrség tisztje, és John McLoughlin, a kikötői rendőrök veterán őrmestere - 2001. szeptember 11. reggelén munkába indul, tisztán kivehető, hogy Stone nem a tények szikár rekonstruálásában, sokkal inkább a két rendőr portréjának megrajzolásában érdekelt. Ehhez tartja magát akkor is, amikor a World Trade Center ikertornyai összeomlanak, és maguk alá temetik a tragédia helyszínére elsők között kiérkezett, a mentést legkorábban megkezdő rendőröket. A súlyosan megsérült férfiak életben maradási küzdelmében - nagyon helyesen - nincs helye politikának és a bűnösök kárhoztatásának: a játékidő nagy részében Strone kamerája két fájdalomtól és halálfélelemtől eltorzult arcot mutat, melyekről - illesse ezért dicséret a Jimenót alakító Michael Penát (Ütközések) és a mozivásznon heti rendszerességgel feltűnő Nicolas Cage-t - hamar lefoszlanak a színészi manírok.
A hátország bemutatása, az otthon, a tévékészülékek előtt aggódó feleségek, szülők és gyerekek reakcióinak érzékeltetése azonban már korántsem ilyen dicséretes. Ezekben a jelenetekben Stone leginkább a katasztrófafilmekből ismert sztereotípiákra kénytelen hagyatkozni, és bármennyire is igyekeznek, a feleségeket alakító színésznők (a mindig megbízható Maria Bello és a mindig vonzó Maggie Gyllenhaal), sem képesek mást hozzátenni a történethez, mint az aggodalom látványos arcvonásait.
