Ha egy anya végrendelete úgy indít, hogy "A gyerekkor olyan, mint egy torokba szúrt kés", majd azzal folytatódik, hogy felnőtt ikrei jelöletlen sírba, koporsó és ruha nélkül, arccal a földnek temettessék el, az elég sokat elárul mind a gyerekek mögött álló huszonvalahány évről, mind az előttünk álló bő két óráról. Főleg, hogy a végrendelkezés további passzusai szerint fel kell kutatniuk halottnak hitt apjukat, valamint a bátyjukat, akiknek eleddig a létezéséről sem tudtak. Innentől kezdve párhuzamosan futnak az anya ifjúkori hányattatásai és az ő kérését ímmel-ámmal teljesítő ikrek szintén nem túl vidám kalandjai. Mindkét történetszál Libanonba visz minket; előbbi a polgárháború sújtotta, tömegmészárlásokkal és egyéb borzalmakkal terhelt múltba, utóbbi a kérdésekkel és kételyekkel teli jelenbe.
A kanadai rendező nem titkolja, hogy sokkolni akar, sőt mi több, a történelmi és a családi tragédiák meglehetősen felkavaró összekapcsolódásának ismeretében biztosan tudja, hogy fog is. És eme bizonyosság, a "tutira taccsra vágom a nézőteret" felett érzett mámor az, ami miatt a film ütős sztorija és erős képei ellenére alig is éri el a kívánt (elvárt) hatást. A kanadai rendezőt vélhetően annyira felspannolta "a végső nagy csavar", hogy egyszer-kétszer a finálé előtt is felfedi, de minimum sejtetni engedi a szörnyűségeket, majd miután kiderült a "megdöbbentő igazság", még párszor el is ismétli. Mit elismétli, minden lehetséges szögből megmutatja, és szereplői nem túl szerencsés dialógjain és monológjain keresztül "Nesztek, borzongjatok!" felkiáltással újra és újra az arcunkba vágja. A néző pedig mi mást tehetne, mint hogy sztoikus nyugalommal borzong, borzong, elnyom egy ásítást, borzong, borzong, borzzz... zzzz...
