Bertrand Bonello számára az erotika, a pornográfia a maga – gyakran bizarr, ám tiszta és érintetlen – ösztönösségéből fakadóan elválaszthatatlan kapcsolatban áll a művészettel. Filmjeiben a testiség és a nemiség, az elfojtott és szabadjára engedett szexuális frusztrációk költői képekbe rendeződve nyernek filozófiai tartalmat.
Az esztétikai gondolkodásban a „fenséges” fogalma kitüntetett helyet foglal el. Kant például különbséget tesz „szép” és „fenséges” között. A szép nem szükségszerűen fenséges, és a fenséges dolgok sem a priori szépek. Fenséges és szép egyaránt lehet gyönyört keltő; ám míg utóbbi a tetszés hétköznapi érzéséhez, előbbi sokkal inkább a félelem és megrendülés emóciójához hasonlatos. A film médiumában a „photogénie” szóval lehetne hasonlóan ambivalens jelentéstartalomra utalni. A fotogenitás a filmművészet sine qua nonja. A fényérzékeny celluloid közegében a legrútabb, legocsmányabb entitás is lírai tartalmat nyerhet és esztétikussá válhat. Bonello műve egyszerre ellenállhatatlanul vonzó és végtelenül taszító.
A Bordélyház káprázatos, magával ragadó atmoszférát teremt. A XIX. század végi kupleráj, a L’Apollonide rezignált prostituáltjai festői kompozíciókba merevedve mesélnek egy letűnt kor, látszólag letűnt moráljáról. Az örömlányok egyszerre rabjai egy pezsgőtől, parfümtől, szerelemtől és ópiumtól illatozó varázslatos álomnak és az erőszaktól, vértől, nemi betegségtől és ondótól bűzlő fásult valóságnak. Választott kényszerből éveket töltenek el ebben az aranyozott kalitkában, hogy éjszakáról éjszakára hétköznapi sérelmekkel a lelkükben és maradandó hegekkel a testükön játszák el a tökéletes nőt. A kuplerájba betérők éppen olyan elveszett lelkek, mint pénzért vásárolt szerelmeik. Gyakran a jómodor és az illemtudás álarca mögött sötét, sátáni perverziók lapulnak, máskor az őszinte érzelmeket a szifilisz fertőzi meg, és a halál változtatja reménytelenné.
Semmi sem fekete vagy fehér, a szép is lehet borzalmas és a förtelmes is rejthet értékeket. Akárcsak Madeleine (Alice Barnole) pengével szabott mosolya. A filmnek nincs igazán cselekménye. Nincs kezdeti egyensúly, mindezt megbontó konfliktus és könnyed meseszerű feloldás. Akárcsak a festőművészetben, pillanatnyi hangulatok vannak, amelyet az ecset helyett, most a lefilmezett idő tesz halhatatlanná. A szüzsé – a hősnők életéhez hasonlóan – állandó, keserédes körforgásba rekedve harap önnön farkába. Véget nem érő gyönyörű rémálom ez. A filmben felcsendül néhány anakronisztikus hatvanas évekbeli zene – Lee Moses: Bad Girl, The Moody Blues: Nights In White Satin –, amelyek kitágítják a történet idejét. Az utolsó néhány jelenkori képkockával pedig egészen egyértelművé teszi, hogy a legősibb mesterség nosztalgikus bájából, mára csak a kíméletlenül romlásba taszított, útszéli virágok maradtak.
