Kábé ugyanabból az ágymagasságból vágunk neki, mint a Poligamyban, csak itt a fiatalok közti párkapcsolati csevej nem válik el a lepedőakrobatikától. Magyarul: épp egy meghitt cunnilingus közben nyitjuk rá az ajtót Burtre és Veronára. Sam Mendeshez méltó bravúros kezdés ez; őelőtte még egyszer sem sikerült vígjátéknak ennyi hasznos dolgot közölnie egy családias nyalás alkalmából. Mert a mi fiúnk örömszerzés közben sem fogy ki a szóból, s mire feljön a takaró alól, kedvese enyhén gyümölcsös mellékízeiből már meg is állapította, hogy babakocsi-vásárlásnak néznek elébe. Ha valamiért nem értettük volna, ki szól hozzánk a lábak közül, a látvány önmagáért beszél: ez a bőbeszédű, zokniban-szemüvegben szeretkező fiatalember a negyven évvel ezelőtti Woody Allen kosaras változata, mínusz a rabbiviccek, plusz a slackergeneráció belassult meláksága. A film lényegi része ezzel véget is ért, a fiatalokról mindent megtudtunk, mi megtudható (a leányzó a tűnődőbb, kétkedőbb típus), de Mendes azért elindít egy roadmovie-t is, az Amerikai Diliflepnisek Érdekvédelmi Szervezete ugyanis leboltolta Hollywooddal, hogy minden független filmben lennie kell legalább fél tucat szórakoztató bolondnak. Nem mintha reklamálnánk; egy úri szabó, mint Mendes, éppoly könnyedén beletalál az off-hollywoodi kameraállásokba, mint az eposzi filmkészítés lövészárkaiba. Kellenek is néha az ilyen megfiatalító, a néplélek és Amerika hátsó udvaraiba beköszönő ujjgyakorlatok; ezúttal Phoenix és Tucson köszönti a hecc kedvéért turistaosztályon utazó híres filmeseket.
