Semmit nem vár az ember egy 9/11-témájú filmtől; az Egyesült Államok viselkedéséből nagyjából látható, hogy dolgozta fel a nemzet a merényleteket. Az amerikai hazafiság kulturális megjelenései közismerten ócska gagyik ? bár ebben mi se állunk jobban. Egy 9/11-es film tehát semmi jót nem ígér, hanem patetikus szónoklatokat, fehér egyenruhás tengerésztemetést anyahajóról, meg önfeláldozó négert.
Amerikát azonban nem kizárólag hülyék lakják, és Paul Greengrass sem tartozik közéjük. A United 93 okos film, a rendező tudatában van annak, hogy a tények feldolgozása még nem zárult le. Még az se biztos, hogy az al-Kaida egyáltalán az, ami. Annyit tudunk csak, hogy mi történt körülbelül a United 93-as járaton, azon a gépen, amely nem érte el a célpontját, mert az utasok szembeszálltak a terroristákkal, és a gép lezuhant, mielőtt eltalálta volna a Capitoliumot. És hogy mi történt a földön, a katonai bázisokon, a légiirányító-termekben.
A United 93 elég fárasztó film. Mivel a fele egy radarszobában játszódik, ahol emberek betűjeleket és számokat kiabálnak kétségbeesetten, megfájdulhat tőle könnyen a fejünk. A másik fele jó kis kézikamerás felvétel arról, ahogy ártatlan és képzetlen civilek nekiesnek a késes araboknak, és aztán mind meghalnak. Nincs semmi bemutatkozás, csak foszlányokat tudunk az utasokról, a stewardessekről, a pilótákról, meg az arcukat látjuk. Nem érdekli Greengrasst az sem, hogyan és miért lett gépeltérítő, apukákat és anyukákat késsel torkonszúró terrorista a négy fiatal arabból. Mondjuk engem sem érdekel különösebben, vagy hát az lényegesen jobban, hogy miképp lehetne idejében agyonlőni az összes ilyen figurát. Greengrasst még ez se: a terrorista itt nem habzó szájú, szadista gonosz, csak éppen eltérít és késel. Amikor épp az ő torkát vágják el, akkor sem ad teret az elégtételnek: nincs lassított felvétel, örvendezés, csak annyi, hogy sikerül nyakon szúrni az egyik arabot.
Fordulatos, drámai sztori, ami a hírekből ismertté vált; bőven volna alkalom érzelgősködni. De nincs semmi zászlólengetés, nincs nagyjelenet, ahol megszavazzák az ellenállók, hogy a csillagos-sávos lobogóért és az elnökért életünket és vérünket. Csak a cselekmény van, jéghideg tudósítás, ismeretlen színészekkel. Így aztán nem a filmszereplők, hanem valóban az alapanyagot szolgáltató civilek válnak hőssé. Nincs állásfoglalás, nincs tanulság, mert nem is kell. Amerika és Irak konfliktusáról el lehet vitatkozni, Bush és Szaddám módszerei összehasonlíthatók. De az Allahért gyilkoló pszichopaták, meg az Istenhez imádkozó ártatlan civilek közt nem kell igazságot tenni, már ott van köztük az igazság. Abban a konfliktusban nincs vita, és ez a film épp erről szól anélkül, hogy a lineáris tényeken kívül bármit mutatna. Tehát alighanem erről szólnak maguk a tények.
