Egy Cannes-i legjobb forgatókönyv díjas filmről hajlamos az ember azt hinni, hogy ezzel a választással bizony nem hibázhat. Aztán a mozi sötétjében ülve aztán szép lassan rájön, hogy egy díj önmagában még egyetlen filmet sem tett remekművé.
2009 nem a magyar mozisikerektől volt hangos, így aztán mikor a cannes-i filmfesztiválon a belga-magyar-(holland-német-francia) koprodukcióban készült Elveszett személyek körzete elnyerte a legjobb forgatókönyv díját elégedetten dőlhettünk hátra, lám, végre itt egy rangos nemzetközi elismerés. Az alapvetően jó sztoriból építkező film azonban kétlem, hogy a fesztiválok zsűrijén kívül a közönséget is meg tudná hódítani, a túlzott szimbolizmus és az elsőfilmes gyerekbetegségek legalábbis elég sokat rontanak az esélyein.
Caroline Strubbe története a semmi közepén, egy kietlen áramtermelő telepen játszódik a helyi család és magyar vendégmunkások főszereplésével. Az idilli helyzetet azonban megtöri a családfő, Marcus (Sam Louwyck) tragikus balesete, az áramütést szenvedett férfi távollétében pedig Szabolcs (Hajdu Zoltán Miklós), a magyar csapat főnöke igyekszik elfeledtetni az egyedül maradt feleséggel a történteket.
A film a baleset pontján azonban egyszerűen megreked, és míg a rendezőnő a szereplők érzelmi világára és az egymás közti kapcsolatokra kezd koncentrálni olyan lényeges összetevőket felejt ki, melyek hiányában a film pillanatok alatt egysíkúvá és unalmassá válik, a túlontúl hosszúra nyújtott történet pedig csak nagy nehezen, döcögve halad előre. A hangsúlyos jelenetek mintha csak mellékzöngéi lennének a filmnek, a karakterekről és úgy általában a motiváltságukról pedig alig-alig tudunk meg bármit is. Ott van például a mániákus gyűjtögető és enyhén kleptomán kislány, aki még az út közepén talált döglött nyulat is hazaviszi az ágya alá, de hogy mindezt miért, már rejtély marad.
A kézikamera állandó jelenléte és a mesterséges világítás hiánya más rendezőknél hangsúlyos szerzői kézjegyek, Caroline Strubbe kezében azonban megmaradnak a cím által is érzékeltetett túlzott irodalmiasság és szimbolizmus eszközeinek. Talán ha nem ragaszkodott volna olyan görcsösen ahhoz, hogy szinte a néző szájába rágja az elveszett személyek körzete kifejezést, sikerült volna egy valóban érdekfeszítő lélektani drámával kiállni a közönség elé. Sajnos így a színészi alakítások is megmaradnak az átlagos szinten, pedig Hajdu Zoltán Miklóst a Fehér tenyérben már volt alkalmunk közelebbről is megismerni, így tudjuk, hogy ennél azért többre képes.
Rövidebb játékidő, érdekesebb karakterek és negyedennyi szimbolika - lényegében ennyi kellett volna ahhoz, hogy az Elveszett személyek körzete irtózatosan vontatott története egy igazán érdekfeszítő drámává válhasson. Mert egy jó alapkonfliktus önmagában még nem tesz semmit, azt ki is kell bontani ahhoz, hogy a közönség figyelme ne forduljon át heves ásítozásokba a film kétharmadánál.
