zene: Carter Burwell
vezényel: Carter Burwell
kiadás éve: 2008
kiadó: Atlantic Records
játékidő: 46:05
Stephenie Meyer 2005-ben megjelenő "Alkonyat" könyvét kisebbfajta hisztériahullám kísérte, mivel tinilányok millióit varázsolta el ez a romantikus, gimis vámpírsztori - melynek legalább annyi ellenzője, mint amennyi elismerője akadt. A könyv iránti rajongás és a busás bevételek további három folytatás megírására ösztönözték az írónőt, akit a filmes adaptációról se kellett sokáig győzködni. Az tény, hogy Meyer épkézláb univerzumot rakott össze vámpírokból, vérfarkasokból és különböző legendákból, ráadásul mindezt egy olyan miliőbe rakta, mely alapból garantálta is a sikert a megcélzott korosztályban.
Az álmos, ködös amerikai kisvárosba költöző középiskolás korú Isabella Swan rögtön beleszeret a titokzatos Cullen család 17 éves tagjába, Edwardba. A fiú igen különösen viselkedik, nemkülönben a testvérei, ez pedig még inkább felkelti az új világba csöppent lány érdeklődését. Kettejük között lassan egy mindent elsöprő szerelem lángol fel, noha Edwardról hamarosan kiderül, hogy közel száz éves, és nem mellesleg vámpír. Azonban családjával együtt csak állati vérrel táplálkozik, így Bellának nincs félnivalója, ám a lányra rákattanó vándorló vámpírtrió azért okoz még bonyodalmat kettejük és családjaik életében. Bár ez a modern Rómeó és Júlia-sztori igazából "csajos" film, azonban talán annyira nem csöpögős, hogy az erősebb nem képviselőit ne kötné le másfél óra erejéig, de tény, hogy ez nagyon nem nekünk lett kitalálva.
A stáb igazi lányos filmhez méltóan, az átlagostól lényegesen több női alkotót tartalmazott. A rendező Catherine Hardwicke volt, aki olyan tinifilmeket vezényelt már le, mint a "Tizenhárom" vagy a "Dogtown urai", de a pár évvel ezelőtti "A születés" is az ő nevéhez fűződik. Melissa Rosenberg (ő jegyzi a "Dexter" több epizódjának sztoriját) felelt a forgatókönyvért, de a vágó is hölgy volt, valamint a látványért felelős posztokon is rengeteg női alkotó serénykedett - mindez több szempontból meglátszik a végeredményen is. A film gyakorlatilag csak a fiatal lányokat célozta meg, ez alapján pedig jó ötlet volt a romantikusabb vénával valószínűleg jobban megáldott női alkotók tömege. Azonban nem csak csók és könny van a filmben, hanem kissé mozgalmasabb akciójelenetek is, amik a "Smallville"-hez szokott lányoknak még talán izgalmasnak is tűnnek, de férfi szemmel ezek igen lagymatag részei a mozinak. A történet misztikus vonala sem kapott igazán erős kidolgozást, noha a sztori lényege (a szerelem mellett) pont ez lenne. Ami feltétlenül szükséges a látottak megértéséhez, az elhangzik, de az ilyen alkotásoknál általában oly fontos kiegészítő információkat nem kapjuk meg. Noha a folytatások elkészülnek majd, mert óriási anyagi siker lett az "Alkonyat", azonban a történetben rejlő összetettebb érzelmi vonal nélkül, a misztikus háttér további mellőzésével, és csak kizárólag a tini szerelmi szál erőltetésével a siker már korántsem lesz borítékolható a jövőben.
A zeneszerző posztjára érdekes módon nem egy nő lett kiszemelve, pedig mondjuk Debbie Wisemantól én nagyon szívesen vettem volna egy ilyen filmhez komponált score-t. Azonban Carter Burwell se tűnt elsőre rossz választásnak, hiszen egy tapasztalt zeneszerzőről van szó, aki számos stílusban bizonyított már, jóllehet egyéni látásmódja és különcsége miatt nem tartozik az élvonalba. Az "Alkonyat"-ot, bár alapjában véve egy romantikus film, azonban átszövi egy erős (de nem kidolgozott) misztikus szál, és vegyül bele még egy minimális akció is. Ebből kifolyólag a score-tól is változatosságot várnánk, amit ellenben nem igazán kapunk meg, mivel mindössze két, nagyjából elkülöníthető stílust tartalmaz. Az egyik a romantikus filmek zenéit idéző, mely jóval értékesebb, mint a másik, sötétebb és komorabb motívumokból felépülő rész. Burwell sajátossága a különleges hangulatok kreálása, mely ebben a zenében is jól érezhető, viszont az egyik legnagyobb negatívuma is ebben rejlik.
A zene kettőssége sokszor egy tételen belül is fellelhető, ilyen a nyitó track ("How I Would Die") is, melyben csendes momentumok után indul el egy dinamikus részlet. De kettősséget mutat a következő track is, a "Who Are They?", melynek elején a főszereplő Robert Pattinson húga hümmög egy fiatalos, mai hangzású zenei alapra. Azonban a tétel második felében előkerülnek a keményebben szóló elektromos gitárok - amiknek én amúgy nagy híve vagyok -, viszont olyan éles az átmenet az andalítós részletből a sajnálatosan vinnyogósra vett gitárhangokra, hogy itt értékelni ezen instrumentum felbukkanását nem tudtam. Az album egy igen jelentős része a hatvanas és hetvenes évek rockbandáinak (Pink Floyd, Led Zeppelin), a pszichedelikus rockzene vonalán mozgó kísérletezgetős műveire emlékeztet, ami lehetne pozitívum is, azonban itt legtöbbször nem az. Erre bizonyíték a "Treaty" vagy a különösen borzasztó "Nomads", de sok más tétel is tartalmaz ilyen elemeket. A vadászok nem túl összetett témájának körítése is hasonló módon lett elrontva, mivel a dobok és az elektromos gitárok hangjaiból összeálló szokatlan dinamika kissé idegen a filmzenék világától. Ezt hallhatjuk a "Humans Are Predators Too"-ban, a "The Skin of a Killer"-ben, de legtisztábban az "I Know What You Are"-ban érezhető mindez. A gitárok hangzásvilágáért egyébként a hangszer egyik mestere, David Torn volt a felelős.
A romantikus momentumok igazából csak nehezen köthetők egy adott tételhez, mert általában valami borús, nyomasztó dallam közé ékelődnek be. A szerelmi témák többszöri felbukkanása azonban megmenti az albumot, mert eléggé sokszor keverednek bele a kevésbé sikerült gitáros, zúzós egységekbe, ráadásul néha igazán ötletes megoldásokkal. A "Complications"-ben például ambientes formában hallható, az "I Would Be the Meal"-ben pedig ütősökkel kiegészülve. Pár tétel esetében azonban teljes mértékben a gyengédség és a romantika a meghatározó, ezek legjobbika (sőt az egész album csúcspontja) a "Bella's Lullaby", ami nem véletlenül lett a rajongók nagy kedvence. Kalandos a tétel elkészülte is, a szerző honlapján vall is erről a tényleg gyönyörű kis alkotásáról, melynek dallama évekkel ezelőtt megszületett már, és Burwell csak a megfelelő alkalmat kereste, hogy felhasználhassa. Ha a score többi része is megközelítené a "Bella's Lullaby" szintjét, akkor most a tavalyi év egyik legjobb albumáról beszélnénk. Említésre érdemes még néhány track, mely leginkább olyan, mintha "A bárányok hallgatnak" zenéjét keverték volna össze a "Twin Peaks"-ével, ilyenféle a "The Most Dangerous Predator" vagy a "Stuck Here Like Mom".
Vegyesek az érzéseim ezzel a művel kapcsolatban, mert egyrészt tudvalevő, hogy Burwell néhány témát és megoldást másként képzelt el, de engednie kellett a produceri nyomásnak, másrészt néhány track ettől függetlenül is remekül sikerült, harmadrészt viszont az album nagyobb hányada abszolúte lapos és érdektelen. Úgy vélem, a szerző egy nagy lehetőséget mulasztott el, ám a két romantikus téma változatai, a rockos hangzásvilágban való elmerülés, és a score film alatt való megfelelő helytállása miatt az "Alkonyat" zenéje a közepesnél kicsivel jobb alkotás.
