zene: Angelo Badalamenti
kiadás éve: 1990
kiadó: Warner Bros.
játékidő: 49:52

1990-ben a televíziós szériák jól megszokott sablonjait felforgatta egy korábban még sosem látott stílusú produkció. Az addig csak egy relatív szűk réteg körében ismert David Lynch Mark Frosttal közösen összehozott, természetfeletti és horrorisztikus pillanatok jellemezte vállalkozása új irányt mutatott a tévésorozatok számára. A két szezonra felosztott harminc epizód bevezető részén túl még párat Lynch maga rendezett, aki mindvégig őrködött kreálmánya felett, és többször fel is bukkant benne, mint Gordon Cole, a kicsit hangosan beszélő ügynök. A történet Twin Peaksben bonyolódik, ahol rátalálnak egy diák, Laura Palmer vízen úszó, nejlonba csomagolt holttestére. Mivel hasonló körülmények között akadtak rá korábban egy másik lányra is, az FBI Dale Cooper ügynököt (Kyle MacLachlan) küldi a helyszínre, hogy oldja meg a helyi seriffen meglehetősen túlnőtt ügyet. Ahogy telnek a napok, Cooper egyre jobban megismeri a kisváros furcsa lakóiból álló különös közösséget, és felfedezi azt is, hogy szinte nincs köztük olyan, aki ne titkolna valamit. A szekrényekből kihulló csontvázak azonban lassan őt is maguk alá temetik...

A rendszerváltáson alig túlesett, gyanútlan magyar tévénézők valamikor 1991 környékén szembesülhettek a sorozattal. Mivel a kereskedelmi televíziók megjelenése, ebből adódóan a sorozatdömping beindulása előtt járunk, és az ezekkel kapcsolatos tapasztalatok főként kancsal rabszolgalányok stúdióban játszódó kalandjainak bonyodalmáig terjedtek, az amerikaiat is megdöbbentő Lynch-mű hazánkban talán még nagyobb ütést vitt be. Nálunk sem kevés idő telt el addig, mire a nézők többsége rájött, hogy egy jókora átverés áldozatai lettek, és kevés valószínűséggel fognak arra választ kapni, hogy ki ölte meg Laura Palmert. Az epizódok előrehaladtával a cselekmény kezdeti vázát adó gyilkos utáni nyomozás abszolút jelentőségét vesztette, a helyére kerülő szál legfőképp arról szólt, hogy egy látszólag békés kisváros mélyben fortyogó indulatai mennyire megmérgezik lakóinak mindennapjait, akik fokozatosan a Gonosz hatalmába kerülnek.

A színészek közül akkortájt jónéhány megragadta a lehetőséget (Kyle MacLachlan, Lara Flynn Boyle, Sherilyn Fenn, Joan Chen és társaik), még évekig eléldegélve megszerzett népszerűségükből, ám mára tulajdonképpen mindannyiukat eltűntnek és elfeledettnek tekinthetjük (kivétel a transzvesztita FBI-ügynököt játszó epizódista, David Duchovny, akit évekkel később egy másik ügynökként, Fox Mulderként ismerthettünk meg), vagy jobb esetben véglegesen másodvonalba csúszottnak nyilváníthatjuk. Amit viszont mindmáig nem felejtettek el a sorozat rajongói, az nem más, mint Angelo Badalamenti mágikus zenéje.

...és mindig szól a zene - emlékszem, ezt a pár szót a hazai vetítés idején a műsorújságok a tartalom ismertetésének végére majd' minden esetben odabiggyesztették, ennek következtében legalább olyan jellegzetes mondattá vált, mint "a baglyok nem azok, aminek látszanak". És valóban, az esetek túlnyomó többségében a háttérben tapintatosan meghúzódó zene adja a sorozat világának egyik legerőteljesebb hangulati kísérőjét, afféle központi magját, mely szorosan összeköti az epizódok folyamát. Jellemző, hogy Angelo Badalamenti bármennyi remek munkát is csinált addig és főleg azóta, élete végéig a Twin Peaks-i komponistaként fognak rá gondolni. Ez semmiféleképpen sem jelenti azt, hogy nem akadt több kiemelkedő score-ja, de szerzeménye annyira meghatározó pontja a szériának, hogy még a filmzenékkel nem különösebben foglalkozók is ebből bírják beazonosítani őt.

A harminc részt kísérő zenei anyagból a Warner Bros. adott ki az amerikai bemutató tájékán egy ötvenperces kiadványt, mely borítójának érdekessége, hogy negyven főbb szereplő képe, az őket játszó színészek filmbeli és saját neve is fel van tüntetve rajta (kivéve a negyvenedik fotócskán lévő Diane - az őt alakító diktafon valódi neve ugyanis lemaradt...). Esetemben a sorozat újranézése még csak tervben van, emiatt mintegy tizenöt éves emlékeimre már nem tudok támaszkodni azt illetően, hogy mi maradhatott ki a zenei anyagból, de az ebből a szűk egyórából is kiderül, hogy a (nem mellékesen hihetetlenül nagy kereskedelmi sikert is elért) CD-re a legjellegzetesebbnek tekinthető motívumok kerültek fel. Mindezek tökéletesen idézik meg azt a sötétséget, amely nemcsak a várost körülölelő erdőnek, azaz a film valódi főszereplőjének köszönhető.

Négy hang. Ennyiből és nem többől áll a sorozat főtémájának ("Twin Peaks Theme") alapja, és mégis: bárki meghall ebből akár csak kettőt, már rávágja, hogy mi ez. Badalamenti szerzeményét nyugodtan lehet egyedülállónak nevezni, hiszen bármennyire is minimalista stílusú és egyszerű felépítésű, a markáns basszusgitár rezonanciája és a lágy szintetizátorjáték melankóliája (amit nagyon diszkrét cintányér-kocogtatás egészít ki) egy olyan kiváló kombinációt alkot, amelyben Twin Peaks minden titokzatossága, szomorúsága, félelme és elfojtott haragja benne foglaltatik. Az ezt követő "Laura Palmer's Theme"-et a tipikusan badalamentis, hosszan kitartott és nyugtalanító hangokat megszólaltató szintiambient jellemzi, katartikus hatású zongoraszóval. Ilyesmit kapunk a szerelmi témában is ("Love Theme from Twin Peaks"), csak ezt végtelenül lágy fuvolahang teszi még érzelmesebbé.

A misztikus vonalon túl a sorozat aláfestését egy erőteljes jazzes irány is jellemzi (ami persze nem kevésbé misztikus), pattogó nagybőgővel, bizonyos mértékig improvizatív szaxofontémákkal és csettintgetéssel. Ennek talán legjellegzetesebb pillanatával találkozhatunk Cooper egyik álmában: a vörös szoba törpéjének tánca alatt hallható a "Dance of the Dream Man", amiben vibrafonos formában Laura témájának erőteljesen kicsavart pillanatai is helyet kapnak. A helyi kávézóban extázisban táncoló Audrey hasonló motívumát ("Audrey's Dance") is tartalmazza a lemez, és még a "Freshly Squeezed" is az előbbiekhez sorolandó előtérbe helyezett vibrafonnal. Míg a "The Bookhouse Boys" erősen önálló életet élő dobja, elektromos gitárja, valamint egyedi lezárása miatt különleges pontja a lemeznek, a jéghideg és komor "Night Life in Twin Peaks" hallatán a sötét úttest felett lógó szélfútta közlekedési lámpa lengedezését képzelhetjük magunk elé.

Az egyedi instrumentális szerzemények mellett természetesen Julee Cruise, Twin Peaks dívájának, egy átellenes univerzum Enyájának dalai is helyet kapnak. Az énekesnő hangja szinte annyira szinonimájává vált a sorozatnak, hogy bármilyen dalát is hallhattuk a későbbiekben, azt valahol mindig Twin Peaksből valónak érezhettük. 2002-ben aztán szólóalbuma, a sokszínű (egyebek mellett bossa novás, chill outos jellegű) felvételeket tartalmazó "Art of Being a Girl"-lel elmozdulni látszott ebből a világból, a Pluramonnal közös, egy évvel későbbi "Dreams Top Rock" című album elektro-pszichedelikus gitárzenéjében pedig különféle effektek, szűrők, vokóderek segítettek elrejteni éteri hangjának jellemzőit.

Az énekesnő Lynchcsel és Badalamentivel az 1986-os "Kék bársony"-nál dolgozott először, ő énekelte kettejük szerzeményét, a "Mysteries of Love"-ot. Ezt követte az "Industrial Symphony No.1: The Dream of the Broken Hearted" című alternatív előadás, amiben az énekesnő is szerepelt. A "Twin Peaks" lemezre került betétdalait a "Floating into the Night" című 1990-es albumáról eredeteztethetjük, ugyanis arról lettek a sorozatba átemelve.
A "The Nightingale" / "Into the Night" / "Falling" triójában a felállás ugyanaz, mint az imént említett lemez teljes egészén: Lynch felel a szövegért, Badalamenti a zenéért, Cruise pedig az énekért. Együttműködésük eredménye három, a score-ba hangulatilag százszázalékos sikerrel beépülő betétdal. Az első egy szépséges összeborulós szerzemény, a másodikban viszont mind zeneileg, mind pedig szövegileg még inkább előtérbe kerül a miszticizmus. A "Falling" zárja a lemezt: ez nem más, mint a főtéma újrája, amelyben most az eredeti változat szintetizátorának dallamát Julee erősíti énekével, ezzel a soundtrack lenyűgöző kezdet után lenyűgöző véget is ér.

Angelo Badalamenti munkája a sötétség birodalmába viszi el hallgatóját, és mindezt igen kivételes, helyenként elvont módon teszi. A score teljesen egyedi hangvétellel rendelkezik, a betétdalok ugyan megszakítják az instrumentális részeket, mégsem érződik rajtuk, hogy akárcsak minimálisan megtörnék azok egységét. A szerzeményeket a sorozatot nem ismerők, vagy azt nem kedvelők, illetve a jazzes stílust az összes létező formában elutasítók minden bizonnyal kevésbé találják élvezetesnek, de mindenki más számára egy igen különleges élményt nyújthat.