A színházi improvizáció módszerét számos területen alkalmazzák manapság, a színházban pedig egyre kedveltebb forma. A Beugró és a most tíz éves Momentán Társulat színészekkel dolgozik, akik a helyzetekből fakadó komikus elemeket igyekeznek minél ötletesebben kijátszani. Ezek a produkciók egyértelműen szórakoztató célzattal kerülnek színpadra, a közönség pedig szavazással választ a felmerülő lehetőségek között. Alapelemeiben nagyon hasonló Bácskai Juli Pszichoszínháza, hiszen nála is színészek rögtönöznek. Néha itt is vicces a jelenet, de a nevettetés nem elsődleges célja. Bácskai Juli gyakran választ alaptémául családi-párkapcsolati problémákat, hétköznapi konfliktusokat, amelyeket több oldalról világít meg egy előadás, moderátor-pszichológusként pedig jelen van ő maga is, hogy instrukcióival, kérdéseivel segítsen kibontani a szituációkat és a karaktereket. Ebben az esetben a pszichodráma egy közönségbarát verziójával találkozhatunk.
A színházi improvizáció eszköztárát használják HR-esek csapatépítő és kommunikációs tréningeken, egyetemi klubokban és személyiségfejlesztő csoportokban, gyakorlatilag rögtönöz az egész ország, de az egyik legizgalmasabb kísérlet kétségtelenül Kárpáti Péter sorozatához köthető. Nem előadás, de negyvenen nézzük. Nincs történet, de alakul a dramaturgiája. A színészeknek nincs ideje szerepből reagálni, mégis játszanak. Végig lebeg ez a kettősség, ami kizökkenti a nézőt a tipikus befogadói álláspontjából, és résztvevővé teszi. Ha nem történik meg a váltás, egy előadást láthatunk, iszonyú lassan kibontakozó, nagyon halvány sztorival és bizonytalan szereptudású színészekkel. A másik oldalról viszont elképesztően izgalmas kísérleti műhely, amelynek célja az életszerűségre való törekvés.
Ül egy csaj a lakása lépcsőházában, mert nincs hová mennie. A volt pasija meg az új nője nem hajlandó kiköltözni. Ő pedig velük lakni nem akar. Telik az idő. Felbukkan valaki, csokival kínálja, segíteni szeretne. Hogyan? Nem tudja. Mi, nézők ezalatt bemegyünk a lakásba, hogy megismerhessük a konfliktus másik két szereplőjét. Közben felbukkan a szomszéd lány, majd megérkezik a „lépcsőházban” megismert páros.
A színészek az előadás előtt csak a helyszín, a téma, és a játszott karakter főbb vonásait tudhatják, a másikét nem. A nézővel közösen kell rájönniük, tulajdonképpen ki-kicsoda. A formálódó jelenetekben bontakoznak ki a motivációk, amelyeket teljesen esetlegesen befolyásolnak a moderátoroktól sms-ben kapott instrukciók, a partnerek reakciói, vagy akár a külvilágból érkező zajok. Nincs előre elkészített szövegkönyv, minden színész a szerepe és/vagy a helyzet által diktált szavakat használja. Az elharapott félmondatok, az akaratlan mozdulatok, a pótcselekvések, a folyamatos bizonytalanság érzete teszi életszerűvé a nagyon is színházi helyzetet, hiszen a közönség mégiscsak néz, ebből a klasszikus szituációból kilépni nem lehet.
Minden előadáson felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mitől (jó) színház valami egyáltalán. Gyakorlati szempontból megközelítve a kérdést: azért, mert valaki nézi. De ha ennél mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy az az igazi kihívás a színésznek, ha az improvizációval elveszti a beállított jelenetek biztonságát. Előre megírt szöveg és cselekmény nélkül minden pillanatban aktívan kell jelen lennie, figyelnie: folyamatosan azon kell gondolkodnia, hogyan tudna bekapcsolódni a szerepbe, miként vihetné előre az eseményeket: egy pillanatra sem vehet részt civil nézőként, mert kilógna a többiek közül.
Stork Natasa és Nagy Zsolt (A Titkos Társulat) gyakorlottan kezelik az ezzel a kettősséggel járó helyzetet, ezzel szemben a k2 színészeit többször lehet bizonytalanságon kapni. Aggódva figyelik a telefont, hátha a moderátor dob végre egy mentő sms-t, segélykérően tekintenek egymásra, pedig ezeknek a hosszúra nyúlt csendes pillanatoknak fontos szerepe van az előadás formanyelvének kialakításában. Az életszerűség miatt lényegesek ezek a szünetek, mert a hétköznapokban sem kapunk mindig csattanós véget, az üresjáratok közepén nem bukkan fel egy „deus ex machina”, és nem mindig sikerül jól kikeveredni egy helyzetből, konfliktusból.
Kárpáti eddigi gyakorlatától eltérően az előadás kifutásába a közönség is beleszólhat, aminek a megvalósításához a színházi nevelés eszköztárából kölcsönöz a produkció. Miután mindenki számára világossá válik a konfliktushelyzet, az öt színész között felosztják a nézőket, és kisebb csoportokban a szereplőknek megfelelő megoldási javaslatokon dolgoznak, méghozzá együtt.
Talán a fentiek alapján már körvonalazódott, hogy a színháznak ez itt nem a klasszikus, hanem az útkereső, kísérletező ága. Senki ne várjon szépen beállított fényeket, metaforikus tereket, csattanós jeleneteket, kerek lezárásokat, feszültségoldó tapsot. Itt nem válik el a színház az élettől, mindenből csak egy szeletke jut nekünk ebben a két órában, hogy aztán úgy távozzunk az udvarra, a kocsmába, ki az utcára, vagyis a való világba, hogy a saját szövegkönyvünkben dolgozzunk tovább a megoldási javaslatokon.
