A társadalom rajza

Miről csináljak filmet, mit meséljek el az én leendő közönségemnek vagy mivel, hogyan szembesítsem őket? – vakarja a fejét az egyszeri filmes, és az egyszerűbb utat választva, valamilyen zsánerhez nyúl. Előkeres egy régi krimit, kicsit átírja és krimizni kezd. Vagy személyesebb utat választ és saját kis neurózisából halász elő valamit, amiből lesz valami thriller vagy vígjáték. Megpróbál szórakoztatni. Vagy vesz egy nagy levegőt, és művész lesz. Vagy megpróbál körülnézni maga körül, és amit lát, a kvázi valóságot megragadva, az igazságot próbálja megfogalmazni. Ha az adott filmes a panelekből jön, akkor a prolikról filmez, ha egzotikus országban nevelkedett, akkor azokról, ha nem jött be neki az iskola, akkor arról. Nálunk, általában az ilyen filmes nehéz sorsokat, élhetetlen életeket, kilátástalanságot és nyomorúságot filmez, és csak elvétve reményt, napsütést. Ahol valamivel jobban élnek az emberek, ott természetesen a társadalom más rétegei is jobban felkeltik a filmesek érdeklődését. Guillaume Canet, aki mellesleg az egyik legkeresettebb fiatal francia színész, második komolyan veendő rendezésében, az Apró kis hazugságokban saját kasztját, a jól szituált középosztályt, annak egy jellemző csoportját, egy baráti társaságot veszi górcső alá. Nem kétséges, hogy a jóléti társadalom motorjaként és legfőbb haszonélvezőjeként aposztrofált középosztály sem mentes a problémáktól, mégha egyik jellemző "tünete" a gondtalanságot mutató keep smiling.

Nem gond!

[img id=320725 instance=1 align=left img]A filmbéli társaságról nem derül ki, mivel foglalkoznak, ez nem is nagyon lényeges. Egyedül Maxról, a legidősebbről tudhatjuk meg, hogy étterme van. Ez azért még nem az arisztokrácia, nem is a nagypolgárság, ahogyan néhány korai recenzens tévesen állítja, csupán egy középosztálybeli vállalkozó. Az sem rendkívüli, hogy egy kis párizsi étterem tulajdonosának néhány bungalóból épült nyaralója van, valahol az óceán partján, nem messze Bordeaux-tól. Tényleg semmi extra. Nincsenek libériás inasok, nincs még úszómedence sem, Max legjobb haverja a helybéli osztriga-kertész, egy egyszerű halász. A többiek is átlagos franciák. Marie szájából ki sem esik a kézzel sodort cigaretta, Vincent masszőr, Éricről és a többiekről, barátokról és feleségekről pedig semmit nem tudni, csak azt a néhány legszükségesebb dolgot, amit két mosoly között megmutatnak magukról. A lényeg amúgy is az, hogy jól érezzük magunkat! Persze, e film címe nem véletlenül Apró kis hazugságok, az nem lenne túlzottan érdekes, ha egy feszt mosolygó, gondtalan csipet-csapatot mutatna nekünk Canet, ha erre lennénk kíváncsiak, akkor vegyük elő a fiók mélyéről valamelyik régi nyaralásunkról készült home videónkat és nézzük azt! Nem véletlenül 153 perc e film hossza, hiszen kell idő, hogy beleszokjunk e társaságba, és megismerjük, vajon milyen kis apró titkok lapulnak a mosolygó arcok mögött. Ehhez az apropót egy tragikus esemény adja meg: a társaság egyik tagja, Ludó egy áttivornyázott éjszaka utáni hajnalon egy teherautóval karambolozik robogóján. Nyilvánvalóan nem volt színjózan, és most az intenzíven fekszik összetörve, becsövezve. A baráti társaság természetesen egymás lábán tolong a szobája előtt, azonban mégis úgy döntenek, ezen a hétvégén is lemennek Max nyaralójába, ahogy mindig is szoktak. A társaságot ért tragikus esemény azonban rányomja a bélyeget a jó hangulatú hétvégére, és mivel mindenkire hatással van a Ludóval történt szörnyűség, bár mindenki törekszik a jó hangulat látszatára, furcsa dolgok, rejtett vonzalmak és ellenérzések kerülnek a felszínre.

Mintha velünk történne minden

Canet bravúrosan bánik színészeivel, ez általában erénye a színészből lett rendezőknek, de itt szembetűnő a természetesség. Mintha velünk, saját ismerőseinkkel, barátainkkal történne mindez, amit e filmben látunk, nem is nehéz azonosulnunk valamelyik szereplővel. A film cselekménye, kis túlzással, annyi szálon fut, ahány szereplő van, mégsem válik kaotikussá – összefogja a szálakat Ludo tragédiája. A spontán élethelyzetekből aztán sorra adódnak hol komikus (pl. Max harca a mókusokkal, vagy Vincent szerelmi szála), hol megható (pl. a film végkifejlete) jelenetek, melyek természetességükkel hatnak igazán. A film emellett nem tanmese, nem ex catedra moralizálás. Relatív hosszúsága ellenére is szórakoztató, már ha nem ragadunk le a kicsinyes irigykedésnél, hogy bezzeg, ezek csak úgy leugranak az óceánhoz… Emellett pontosan jellemzi a középosztálybéli baráti összejövetelek állandó dramaturgiáját is, az idilli, borozós, eszegetős buliktól és közös csónakázásokig, és más "eventekig" és a kisebb összezördülésekig. Itt már nem az a lényeg, hogy mi kerül az asztalra, csak az, hogy mennyire tudjuk egymást szeretni. Mi akik, ugye, jó barátok vagyunk.

Kinek ajánljuk?
- Akik élvezik langyos nyári estéken a nevetgélős, borozgatós, tücsökzenés estéket.
- Marion Cotillard rajongóinak.
- A francia kultúra rajongóinak, különös tekintettel a bor- és az osztrigafogyasztás sajátosságaira.

Kinek nem?
- Homofóboknak.
- Akik utálják Janis Joplint, és általában a "hippi-zenéket".
- Akik nem szeretik az olyan filmeket, amiben esznek-isznak, beszélgetnek, néha sírnak és néha nevetnek.

8/10