Kábé a film felénél elhangzik egy vicc, ami arról szól, hogy a Mennyországban azon tanakodnak az égiek, ezúttal hol csináljanak csodát. Jeruzsálem? Már megvolt. Betlehem? Az is – mondja Szűz Mária –, legyen most mondjuk Lourdes. A történetnek nincs csattanója, de remekül összefoglalható vele az egész alkotás.
A Lourdes ugyanis nem egészen a vallásról szól, sokkal inkább a csoda természetrajzáról és azokról az emberekről, akik ezrével zarándokolnak ebbe a dél-franciaországi városba, hogy kifürkésszék Isten kifürkészhetetlen útjait. Miért az a valaki gyógyul meg és nem más? Mit tett ő, hogy megsegítették "fentről"? Vagy az ember akarata képes meggyógyítani a testet? Létezik egyáltalán Isten? Ha igen, miért nem segít mindenkin? A film száz hasonló kérdést tesz fel, és amikor válaszolni kéne – kortárs művészfilm lévén –, sejtelmesen hallgat. Viszont azt nem mondhatjuk, hogy nem hagyna elég időt nekünk, hogy magunkban filozofálhassunk ezeken az egzisztenciális kérdéseken.
A történet központi alakja Christine (Sylvie Testud), a gyógyíthatatlan beteg, aki egész életében tolószékhez van kötve. Csak úgy tud kimozdulni otthonról, ha zarándokútra megy, ahol a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei segítenek neki. Ezúttal a világ egyik leghíresebb zarándokhelyét, a katolikusok Woodstockját, Lourdes-ot látogatja meg egy nagyobb csoporttal, melynek tagjait egyvalami köti össze: mindenki változást vár. Végül a csoda Christine-nel történik meg, ami furcsa reakciót vált ki környezetéből.
A film cselekményének színhelye 1858 óta kultikus hely a keresztények számára. A feljegyzések szerint ekkor több alkalommal is megjelent Szűz Mária egy fiatal francia parasztlánynak, aki ezután csodálatos módon meggyógyult. A bécsi születésű Jessica Hausner mozija fedi a valóságot, mivel nála is kétségbeesett emberek érkeznek ide, akik szeretnék, ha Isten ujja pont őket érintené meg. Van, aki más gyógyulásáért fohászkodik, van, aki saját maga szeretne felépülni, de igazából – furcsa módon – igazi keresztényből van a legkevesebb: a látogatók zöme cinikus, kicsinyes, irigy ember, akit saját nyomorúsága tett megkeseredett és rosszakaró szörnyeteggé. A film szereplői közül szinte senki sem méltó a csodára, amikor mégis megtörténik, irigykednek, amikor elmúlik, kárörvendnek. Arra senki sem jön rá, hogy a testi felépülésnél sokkal fontosabb, hogy az ember értelmet találjon az életének, és aki ezt megéli és megérti, az az igazi részese a csodának.
A mozgókép kulcsjelenetében Christine meggyónja bűneit a papnak. Elmondja, hogy irigy mások egészségére, és nem sajnálja azokat, akik tőle is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Ő nem akar semmi mást, csak visszakapni a „normális” életét. A pap erre azt mondja neki, hogy a testi felépülésnél sokkal fontosabb, hogy az ember értelmet találjon az életének, és aki ezt megéli és megérti, az az igazi részese a csodának. Bár a film közben sokszor nem világos számunkra, mit is akar közölni velünk a direktor, az utolsó emlékezetes jelenetben tisztázódik az üzenet. Ugyanis a főhősnő itt jön rá, hogy ha visszakerül a tolószékbe, akkor is a szánalmas emberek fölé emelkedik, mert a lelke tisztult meg, továbbá hitében is megbizonyosodott.
A Lourdes-ról sokáig és sokat lehet beszélni, de van egy nagy baja: Hausner nem mondja ki a dolgokat, számtalan nyitott kaput hagy, nem bontja ki a motivációkat sem, a nézőnek pedig negyedszavakból kell kiokoskodnunk az üzenetet. Ezzel a lehető legjobb terep nyílik a belebeszélők számára és igazából a buzgó katolikusoktól a keményfejű ateistákig ugyanolyan jogosan bizonygathatja mindenki a saját interpretációját. Értjük mi, hogy szűkszavú fesztiválfilmről van szó, de abba senki sem halt volna bele, ha néhány fontos információt, érzést, szándékot megosztott volna velünk a rendező. És akkor a legtöbb néző nem álmosodna el annyira a film első, rendkívül lassan építkező részében, hogy a folytatásban ne is akarjon gondolkodni. A statikus képek, bölcs hallgatások és kitartott tájképek ugyanis rövid idő után ásítozásra késztetnek minket, annak ellenére, hogy a képi világ igazán remek: nem hivalkodó, de végig szépen, ízlésesen elrendezett beállításokat láthatunk.
A fesztiválközönség és zsűri tetszését azonban így is elnyerte a film, amely Velencében négy, Varsóban és Bécsben egy-egy díjat kapott. A legtöbb fontos filmes fórumon is elismerően szóltak a moziról, aminek mélysége mellett szerény humorát és bátor problémafelvetését is értékelték. Nekünk pedig külön öröm, hogy Tóth Orsi is feltűnik benne. Még ha szerepe nem is a leghálásabb (egy teljesen lebénult lányt alakít), azért örülünk neki, hogy nemzetközi terepen is kamatoztatja tehetségét, azért pedig végképp hálásak vagyunk, hogy ezúttal nem kellett végignéznünk sokadszorra, ahogy megerőszakolják őt.
