A szudáni fogságából megmenekülő Papp István ENSZ-katona hazatérése örömteli aktualitást ad az Egy néma kiáltás komor világának.
Mahamat-Saleh Haroun filmje ugyanis egy szomszédos ország, a közép-afrikai Csád Köztársaság hasonlóan tragikus hétköznapjaiba enged bepillantást. Örömünknek ezzel átmenetileg vége is. Haroun drámája jellegzetes cannes-i különdíjas film: egzotikus, és tele van hibával. Egy jelenet: egy szakácsot kirúgnak állásából, főszereplőnk kínosan hosszú ideig figyeli, amint elbocsátott cimborája leszegett fejjel távolodik a folyosón. Színészi játék: vázlatos, mint egy kölcsönkért egyetemi jegyzet. Szándék volt a szinte gesztusok nélküli játék, vagy ez inkább a tehetség hiányának jele? Operatőri munka: van vágás, aminél az operatőr épségéért aggódunk - vajon azért kellett-e megszakítani a jelenetet, mert elzsibbadt? A történet: Adam éli vidám úszómesteri életét, még a közeledő polgárháborús front sem billenti ki egyensúlyából. Az egykori bajnok a fiával, Abdellel együtt teljesít szolgálatot egy luxusszálloda medencepartján, míg vetélytársat nem kezd látni benne. Tragikus bosszút áll gyermekén, mely végül őt magát is felemészti. Érzelmes, kiszámítható, és mégis...
"Fekete vagyok, de szép" - szól az Énekek éneke Károli Gáspár fordításában. Bár Salamon a napsütötte vőlegény bőrszínéről énekel, valójában vétkeitől, bűneitől sötét ő, mint a holló. Így van ez az Egy néma kiáltással is. Hiába vérzik ezer sebből, ha egyszer így, ahogy van, néha vontatottan, többször elnagyoltan: mégis szép. Mi lehet ennek az oka, ha egyszer hollywoodi ingerekhez szokott, európai szemünknek bárdolatlan film az Egy néma kiáltás? Nem a kifinomultságunkra apellál, hanem az együttérzésünkre. Onnan hat ez a film, ahonnan nem várnánk. A fehér ember is meglepődik, ha a sivatagban a hőség elől egy magányos fa árnyékában keres enyhülést. Hiába az árnyék, a homok alulról éget.
