A film tétje nem kevesebb, mint hogy sikerül-e a londoni legfelsőbb bíróság épületének felrobbantása után az angol főváros parlamentjét is a földdel egyenlővé tenni. Örömmel jelenthetjük, hogy sikerül, így aztán a V mint vérbosszú című baloldali - a politikai korrektség jegyében mondjuk inkább azt, hogy radikális baloldali - opusz megtekintése után az eszme győzelmét ünnepelhetjük a világ, az ember és a történelem fölött. Az már csak a vetítőteremből kifelé jut az ember eszébe, vajon miféle eszméről is volt szó. Ennek tisztázása azonban régi, a múlt ködébe vesző adósság, s mindent nem várhatunk el egy mégoly beláthatatlanul hosszú filmtől sem, mint James McTeigue alkotása.
A V mint vérbosszú létrejöttének hátterében, forgatókönyvíróként és producerként a Wachowski fivérek állnak. Az ő nevükhöz fűződik, előbb ötletadóként, majd rendezőként a híres-hírhedt Mátrix-trilógia, melynek első része a maga vitathatatlan profizmusával világsiker lett, a második darabot a nyitó rész lendülete még éltette, hogy aztán a záró darabban kipukkadjon a lufi. A három film azt próbálta elhitetni a nézőkkel, hogy a bennünket körülvevő világ nem a fizikai valóság, hanem valami más; szerencsére a gondolati katyvaszban már nem derült ki, hogy micsoda. Ideológiai zavarodottságban a V mint vérbosszú méltó párja a Mátrixnak. Ám ha türelmesen végigüljük a filmet, néhány felismeréssel mégiscsak gazdagabbak leszünk...
Napjaink divatos nyelvfilozófiája szerint a szavaknak nem jelentésük, hanem használati értékük van. A felfogásban rejlő veszélyekre most ne térjünk ki, csak azt rögzítsük, hogy James McTeigue alkotása ennek az elgondolásnak - a mozgókép formanyelvére lefordítva - legteljesebb megvalósulása. Arról van szó, hogy a rendező az egymást követő jelenetekben a film- és irodalomtörténet ismert fordulatait, toposzait idézi meg; ezek hol kapcsolódnak, hol pedig mulatságosan kiölik egymást. Így ötvöződik Orwell ellenutópiája, az 1984 és a Zorro-történet, a leszbi-másság apoteózisa vegyül a politikai thrillerrel, A Szépség és a Szörnyeteg érzelmessége elegyedik a kungfu bravúros akrobatikájával, Monte Christo grófjának bosszúszomját Batman csillapítja, a képregények redukált dialógusait pedig a baloldali pátosz hivatott megemelni. Az egymástól stílusában is elütő részletek között nehezen követhető a történet, de tegyünk kísérletet egy zanzásított ismertetőre.
Jakab király uralkodásának első éveiben, pontosan 1605. november 5-én Guy Fawkes föl akarta robbantani az angol parlamentet. Ahogy az a történelemkönyvek lapjairól kiderül, a kísérlet nem járt eredménnyel, a lázadót fölakasztották. Guy Fawkes a harmadik évezred húszas éveiben reinkarnálódik, s egy vigyorgó maszk mögé bújva kísérletet tesz arra, hogy Angliában helyreállítsa az európai típusú demokráciát. A brit félszigeten ugyanis egy konzervatív-náci diktátor uralkodik, aki nem tűri a másságot, biztonságot és rendet ígérve ő maga teremti meg a lakosság körében a fenyegetettség érzését. Ha kell, terrortámadást hajt végre saját népe ellen, hogy leszámolhasson a rezsim ellenfeleivel. Az önmagát V-ként aposztrofáló álarcos azonban az eszme jegyében felveszi a harcot a zsarnokkal. Ténykedése nyomán hullanak az emberek, mint a legyek. A véletlen az álarcos mellé sodorja a szép Eveyt, aki a film végén majd elindítja a robbanótöltetekkel zsúfolt metrószerelvényt a parlament épülete felé. Két robbantás között a fiatal lány és V között érzelmi kapcsolat alakul ki.
A türelem és megértés alapvető emberi erényét akkor vesztjük el, amikor egy megható jelenetben V, aki sohasem veszi le álarcát, és akit állítólag egy Hugo Weawing nevű férfi színész alakít, kifejti, hogy ő valójában nő és leszbikus. A néző pedig sokáig gondolkodik azon, mikor nézték utoljára ekkora baleknek...
