Vakság

Sokat ígérő felütés: egy szerencsés(?) kivételtől eltekintve korra, nemre és hollywoodi státuszra való tekintet nélkül már az expozícióban megvakul minden szereplő. És ekkor az Isten városával híressé lett Fernando Meirelles még el sem kezdte igazán szívatni hőseit. A "fehér kór" sújtotta jónép a film nagy részében valami hét lakat alatt őrzött, lepukkant kórházépületben tengeti mindennapjait. A hatóságok bekasznizta fertőzötteken persze rövid úton úrrá lesz a Legyek ura-hangulat, s kedélyüket az sem javítja, hogy soraikat a sutyiban látó Julianne Moore színesíti. Az unatkozó háziasszonyból működő látószerveinek hála vezetővé avanzsált (lásd még: vakok közt...) asszonykában feltehetően többször is megfogalmazódik a nézővel közös vágy: bár ne látnám. A film a lehető legnaturálisabb formában tálalja tanmeseszagú történetét: a folyamatosan mozgásban lévő kamera kíméletlenül rögzíti a mindent ellepő kosz, a kiszolgáltatottság, a kétségbeesés, az erőszak és a halál képeit.
Nem új találmány, hogy extrém körülmények között az emberek kivetkőznek önmagukból - több idevágó kísérlet bizonyította és számos alkotás feldolgozta már ezt. A Vakság alapjául szolgáló, hasoncímű José Saramago-regény a látás-nem látás többletjelentésével tupírozva adja vissza e szociálpszichológusoknak is kedves problémát. A kicsit fájó szimbolikát az irodalmi hűségre törekvő filmesek narrációs betétekkel, ugyanakkor tök feleslegesen sózzák ránk. Az apokaliptikus történetbe gyömöszölt metafora kiselőadás nélkül is majd' kiszúrja a nézők szemét.