Tonny elvált apa, akit dühkitörései miatt korlátoztak a gyerekeivel való kapcsolattartásban. Amikor végre találkozhatnak, a körülmények kedvezőtlen összjátéka folytán Harry Potter legújabb kalandjai helyett egy mesterműként beharangozott művészfilmre váltanak jegyet. Ez a mozzanat pedig bizarr események láncolatát indítja el.
Magasművészet kontra alacsony tűréshatár
A filmre, amely az öncélúan művészieskedő, nárcisztikus rendező, Claus Volter (Nikolaj Lie Kaas) alkotása, rajtuk kívül még négyen váltottak jegyet az egész országban. Miután a gyerekei kimenekülnek a vetítőteremből, Tonny (Ulrich Thomsen) jogos felháborodásának ad hangot. Mivel azonban a mozi vezetője nem hajlandó megtéríteni a kiadásait, törni-zúzni kezd az előtérben. Rovott múltjára tekintettel viselkedése veszélyezteti a gyerekeivel való kapcsolattartást, így hát elhatározza, hogy elégtételt vesz élete megrontóján, a rendezőn.
Sajátos, keresetlen stílusában először egy tévéstúdió előtt vonja felelősségre a pökhendi alkotót, majd statisztaként bejut a forgatásra, ahol a frusztrált rendező a vita hevében lelöki egy pódiumról. Tonny súlyos sérüléseket szenved, ám a zsíros kártérítésről lemondva eléri, hogy ő legyen Claus készülő filmjének társszerzője és társrendezője. Feltett szándéka, hogy majd ő megmutatja, miképp kell jó filmet csinálni.
A két dán királyfi
A helyenként szellemes párbeszédeket és nyomokban mulatságos jeleneteket tartalmazó film arról szól, hogyan feszül egymásnak két ellentétes ember, akik a maguk nemében egyformán tenyérbemászóak, önhittek és agresszívek - tehetségtelenségükkel egyenes arányban.
Nikolaj Lie Kaas kitűnően alakítja a l'art pour l'art szemlélet jeles képviselőjét, az erőltetett belemagyarázások nagymesterét, aki magasról tesz a nézői igényekre. Az ízlésficam-skála másik végén leledző tahó Tonny megformálóját, Ulrich Thomsent is csak dicséret illeti. A viselkedés- és társalgási kultúra terén egyaránt kihívásokkal küszködő hajléktalan munkás szerepe számára is jutalomjáték. Nem véletlen, hogy a főszerepeket a dán filmezés éppen eme két emblematikus figurája kapta. Mellettük a női szereplők kidolgozott karakterek híján csupán jelzésértékkel bírnak.
Fából vaskarika
Az alapötlet jó volt, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle mind a történetvezetést, mind a szatirikus hangnemet illetően. A színvonalbeli egyenetlenség az egész filmre rányomta bélyegét. A két főszereplő remekelt, a többiek a "futottak még" kategóriában maradtak. Egyes párbeszédek és jelenetek zseniálisak voltak, mások (és ez volt sajnos a meghatározóbb) suták és idegesítőek. Ahogy mellettem ülő barátom a vége felirat után megjegyezte: ez van, amikor a rossz filmeket egy rossz film figurázza ki. Hát igen, a jó az nem ilyen.
Kinek ajánljuk?
- Aki szereti az európai filmeket, még ha nem is mesterművek.
- Pályamódosítást fontolgató ingatlanosoknak, akik hirdetési szövegeken edződve úgy vélik, jó forgatókönyvíró válna belőlük.
Kinek nem?
- Esetlegesen önmagukra ismerő művészfilmeseknek, akik szerint a nézettség mint fokmérő, az ördög műve.
- Hétvégi apukáknak a láthatás idejére.
5/10
