Az igazán emberi filmek mindig kiszakítanak belőlünk egy darabot, de pótolják is azt. Valamivel, amivel többek lehetünk. A Dardenne-testvérek igencsak értenek ehhez az érzékeny művelethez, új filmjükkel is ezt bizonyítják – ezúttal, tőlük szokatlan módon, igazi világsztárral a főszerepben.
Övék itt a gyár
Marion Cotillard azért tűnhet meglepő választásnak, mert Jean-Pierre és Luc Dardenne általában hétköznapi történetekből készítik filmjeiket, s ezek úgy működnek igazán, ha a színészek is árasztják magukból a nemes utcaszagot. Ám ebben az esetben nincs probléma, a francia szépség odaadóan és természetesen alkalmazkodik a rendezők stílusához, semmi díváskodás: rögtön az első másodpercben hiteles családanya áll előttünk, aki legalább annyira törékeny, mint amennyire felelősségteljes. Épp ezért kap sírógörcsöt, amikor megtudja, hogy hosszú depressziója után hiába menne vissza dolgozni, munkáltatója nagyon is jellemző választás elé állította kollégáit – mivel Sandra távollétében kiderült, hogy kevesebben is el tudják végezni odabent a munkát, ráadásul nehéz helyzetbe került a vállalkozás, szavazni kellett, hogy vagy az éves bónuszt kapják meg, vagy munkatársuk megtarthatja az állását. A kettő együtt nem megy. Sandrának egyetlen hétvége alatt kell meggyőznie az ellene voksolókat, így férje és néhány jóakarója segítségével buszra és kocsiba száll, s két kínos beszélgetés között nyugtatókat nyelve harcolni kezd a munkájáért.
Miénk itt a remény
Sajátos road movie, s épp attól az, hogy nem az. Mármint nem is annyira sajátos. Nem kell sok időnek eltelnie, és az ember már fészkelődni is kezd a székében. Mert ilyen helyzettel, legalábbis ehhez nagyon is hasonlóval minden felnőtt találkozott, találkozik. Ám nem csak úgy, ahogy szinte bármelyik film története visszhangzik bennünk, kommunikál velünk – hanem egészen, torokszorítóan konkrétan. Sandra is ismerős lehet: valamitől egyszer megreccsent, és amikor azt gondolja, felállhat, újból visszalökődik a mélybe. De lehetünk akár a szavazó munkatársak bármelyike: az, aki igent mond, s segít; az, amelyik tördeli a kezét, de nem mondhat le a bónuszról, mert egyetemre megy a gyereke – meg az is, aki fel se veszi a kaputelefont. Ők is úgy érvelnek, ahogy mi tennénk. Mert a helyzetet nem mi teremtettük, mi csak megéljük. Reagálunk rá. Megpróbáljuk kezelni, pedig tökéletesen kezelhetetlen. Hiszen mindenkinek igaza van. Ráadásul, a legtöbb ilyen létkérdéses meccsnek a legtöbbször egyesélyes a vége. Na, de akkor miért kellenek az ilyen alkotások, mint a Két nap, egy éjszaka? Pont azért, amiért a Dardenne-tesók ott vannak a világ legfontosabb filmkészítői között. Ugyan nehezen elképzelhető, hogy sokáig bírnánk, ha csak ilyen drámákkal lennének tele a filmszínházak, de ha egyetlen se készülne... Nos, akkor nem lenne ilyen reménykeltő hely a mozi.
Kedves, XY, ez nem személyes, szokták néha mondani, amikor az embert kirúgják. Ne haragudj, ne vedd magadra, mondja Sandrának az egyik nő, aki meg akarja tartani a bónuszát. Hát, szerintem meg nagyon is vegyük magunkra ezt a filmet – ezt már én mondom. Illetve hagyjuk, hogy belénk másszon. Lehet, hogy fájni fog, de valahogy aztán mégiscsak jobban érezzük majd magunkat. Vagy jobbnak.
Kinek ajánljuk?
- Minden olyan nézőnek, aki kilátástalannak látja a helyzetét.
- Marion Cotillard rajongóinak.
- A nagyon jól sikerült fesztiválfilmek kedvelőinek.
Kinek nem?
- Akik szerint elég, hogy a nehéz az élet. A moziban ne legyen az.
- Akik inkább a feleslegesen hosszú, szerteágazó filmeket szeretik.
- Gonoszkodó művezetőknek, akik szerint pusztuljon csak a férgese.
9/10
