Túlontúl ismerős a képlet. A szeretetre vágyó fiatal nőt testi-lelki kötelékkel magához láncolja a nálánál jóval idősebb férfi, aki az érzelmi fölényt a kilátásba helyezett közös élet újabb és újabb igéreteivel erősíti, miközben esze ágában sincs válni, mert az ügy éppen úgy a legkellemesebb és legkényelmesebb, ahogy van. A ropogós pipihús izgalmával és a biztonságosan bejáratott házasság kényelmével. Ki ne tudna törött szárnyú nőismerősei köréből legalább egy hasonló esetet mesélni.
De éppen innen, a közhellyé kopott startvonaltól szép nyerni. És Sas Tamás rendezőként szereti kíhívni a sorsot. Ahogy tette már a Presszóval is, kipróbálva, mit bír kihozni az egy fix pontra leszúrt kamera egy presszó asztalához letelepedő emberek rejtett drámájából, teszi ezt ugyanúgy a Szerelemtől sújtva címú új filmjével, kipróbálva, a mozivásznon mit bírnak feszültséggel kitölteni a szinte mindvégig egy lakás négy fala között látható egyetlen játszó személy arcai, hangjai, csendjei. Teszi ezt ráadásul még azzal a pluszban vállalt istenkísértő kihívással, hogy az ismerős alapképletet vadul extrém vonásokkal maszkírozza át. Az ő törött szárnyú madara 13 éves korától rabja testben és lélekben egyaránt a nevelőapja iránti szenvedélynek, olyannyira, hogy 24 évesen az egész világból már csak annyi az érdekes számára, amennyi e szerelem szűrőjén át jut el hozzá. Szülei tragikus halála, a szinte még gyermekfejjel megismert testi szerelemben való elmerülés, majd a lelepleződés a nevelőanyja előtt, az intézeti évek emlékei, végül a saját lakásban berendezett önálló élet egyetlen dologtól kap számára értelmet. Attól a boldogságtól, amit az a 43 éves férfi jelent neki, aki olykor csak telefonhívással helyettesíti az igért ölelést, de egy hosszú dél-amerikai kiküldetésben hamarosan valóra váló álomképpel, a vágyott házassággal kecsegteti a lányt. Ez a türelmetlenül várt boldogság-vágy fordul át a görög sorstragédiákat megszégyenítő véres végzetbe, majdnem Médea-formátumú szörnyű bosszúba.
Sas Tamás ennek az egyszemélyes, de sokhúrú játéknak minden terhét egy fiatal színinövendék zsenge vállaira helyezte. A nem mindennapi feladatot Kovács Patrícia derekasan végigvitte. Kivételes érzékenységre vall, hogy a repeső reményektől a sötét önpusztításig úgy mutatja fel a figurában folyton hullámzó érzelmi skálát, hogy nincs hiteltelen pillanata. Úgy tölti be egyedül a vásznat másfél órán át, ahol az utolsó perceket kivéve csak hanggal vannak jelen a film többi szereplői, hogy a nézőben fikarcnyi hiányérzet sem ébred. A legnagyobb erénye mégis az, hogy figurájába nem visz egy csöppnyi romlottságot sem. Ezzel teszi fenntartás nélkül elfogadhatóvá (és a közhellyel szemben árnyalttá) a szerep kényes pontjait. Kovács Patricia olyan figurát hoz, aki nem csak kívül, belül is üde és hamvas, fiatal felnőttként is a korán árván maradt gyerek érzelmi kötődés iránti felfokozott vágya hajtja az apát és szeretőt egyszemélyben megtestesítő férfihez. De épp ez a hamvasság teszi kétségessé az irtózatos precizitással kidolgozott szörnyű bosszú hitelességét. Nagyon látványos a véres késes jelenet, de már nem a hősnő teljesíti be az önpusztító büntetést, hanem a rendező meg a forgatókönyvíró.
Mély hódolat Ragályi Elemér teremtő tehetsége előtt. Hihetetlen, de kamerája látványos (!) filmet fényképezett az egyhelyszínes, egyszemélyes monodrámából. Nagy varázslat az övé.
