Antal Nimród hollywoodi stúdiófilmje az első hazai Titanic-os vetítésen elég vegyes fogadtatásra talált. Legtöbben örömmel nyugtázták, hogy hazánk fia a közönségfilmek fellegvárában forgathatott, és egy kommersz filmben is lehetősége nyílt kipróbálnia magát. Mások meg húzták a szájukat, hogy ez azért nem ugyanaz a szint, mint a Kontroll.
A Vacancy-t (szép magyar fordításban az Elhagyott szobát) vagy a thriller-, vagy a horrorfilmek közé szokták sorolni, de az is előfordul, hogy a műfaj-meghatározásnál mindkét kategóriát megadják, egyáltalán nem alaptalanul. Thrillerre és horrorra jellemző speciális elemek egymásba szerkesztésével építkezik a film, de ennek eredményeként nem feltétlenül jön létre műfaji keveredés, az elemek mintha az egyik vagy a másik zsáner mentén rendeződnének el, egymással kölcsönhatásban, mégis jól elkülönítve.
A főhős házaspár horror-jellegű zsánerszituációba csöppen. Hamar rá kell döbbenniük, hogy a motelben, ahol az éjszakát átvészelni tervezték, kegyetlen gyilkosok perverziójának vannak kiszolgáltatva. Az életveszély elég hamar nyilvánvalóvá válik, mint ahogy az is, hogy önmagukon és a másikon kívül nem számíthatnak semmire és senkire. Szinte tökéletesen izolált környezetben vannak, és üldöztetésük okának megfejtésével sem nyernek semmit: nincs meg a személyes érintettség, amely mentén fogódzót kereshetnének, nincs konfliktus, és a horror szintjén dráma sincs, a gyilkosok nem ellenségnek, hanem arctalan prédának tekintik őket. Bejáratott módszerrel dolgoznak: halálra rémítik az áldozatokat, aztán lemészárolják vagy agyonkínozzák őket. Teszik mindezt - az ölés kéje mellett - azért, hogy filmre vehessék a gyilkosságokat. A készre vágott anyagot, a snuff videót aztán retrohangulatú, koszlott VHS kazettákra veszik, hogy a kínhalált, illetve a mészárlást mint performanszt közönségük elé tárják. Az a feltételezés váltja ki a legextrémebb iszonyatot, hogy ez a közönség létezhet, és hogy ezek köré az aktusok köré egy olyan földalatti világ épül, ahol a mészárlások tökéletes legitimitást élveznek.
Amy (Kate Beckinsale) és David (Luke Wilson) azonban nem ehhez a horror-világhoz tartozik, ők nem állnak a kés elé/alá sikítva, nincsenek nyilvánvalóan ostoba húzásaik, kihasználnak minden lehetőséget, hogy megmentsék életüket a saját, tágabb nyilvánosság előtt zajló világuknak. Félelmük zsigeri eredetű, de nem ösztönösen, hanem értelmi alapon próbálnak megküzdeni a helyzettel. A film elején a válni készülő pár összeszokott csapatként dolgozik a túlélésért, megváltásként várva a hajnalt, amikor - elképzeléseik szerint - valamiféle külső segítség érkeztével, immáron a biztosabb, napfény által nyilvánosabb körülmények között ugrásszerűen megnőnek majd az esélyeik. A hozzájuk kötődő thriller-szinten az érzelmi vonatkozások is kevésbé műfajidegenek, kétségtelen a közösen átélt borzalom kapcsolatterápiás hatása. Annál is inkább, mert az aránylag hosszúra nyújtott prológusban sikerül a házaspárt szinte erőltetett mondatok nélkül nagy vonalakban bemutatni. Ez teremti meg a bensőségességet, és ebből táplálkozik a szerelmi drámába oltott személyiségfejlődés-történet, ami még akkor is elővillan néha, miután egy hirtelen ritmusváltással a huszadik perc körül beindult a hajsza.
A rendező magabiztosan, óriás hatásfokkal ejti, emeli a feszültségszintet. Biztos kézzel, de nem szolgaian használja a régi trükköket, hajmeresztő sebességgel vágtat át rajtunk a játékidő. Illetve majdnem: az utolsó tíz percben történik valami érdekes, szintet esik a film, egyszerűen zsuppsz, lecsúszik B-be. A befejezés meglepően lagymatag, szinte kizárólag ócska, agyonhasznált kliséket sorakoztat fel, zavarba hozva a már-már lelkes nézőt. Ezt persze - nem utolsó sorban megszokásból - inkább írjuk a bevételéhes producer számlájára, nehezen elképzelhető, hogy aki 80 percen keresztül jól vette az akadályokat (rendező és forgatókönyvíró), a finisben csak úgy magától, minden külső behatás nélkül megalkudjon, és elfogadja végső megoldásként az alsó középszert.
Ezt a zuhanást kivéve azonban nyugodt szívvel kimondható/leírható, hogy Antal Nimród kiváló munkát végzett. Igaz, hogy iparos munka volt, de a lehetőségekhez képest kihozta a kihozhatót. Ez a film nem akar többnek látszani, mint ami, és ez igencsak megnyugtató egy olyan közegben, ahol sok művészinek szánt alkotás az esztétika csúcsait kívánja ostromolni, aztán nem bír felnőni saját megcélzott nagyságához.
