Az Alkonyat romantikus vámpírfilmnek lett beharangozva. Romantikában túlteljesített, a vámpíros részt viszont alig bontotta ki: a vérszívó-klánok közti harc többet érdemelt volna néhány összetört tükörnél.
Még el sem fogytak a megfilmesíthető Harry Potter-regények, máris itt a tinédzserek millióit meghülyítő Alkonyat, varázslótanoncok helyett szerelmes diákvámpírokkal. Stephanie Meyer első Alkonyat-kötete 2005-ben jelent meg. A több száz éves, de tizennyolcnak kinéző, örökös gimibe járásra kárhoztatott vámpír, és a különc tinilány szerelméről szóló könyv milliós példányszámban fogyott, harmincadik hete vezeti a New York Times bestseller listáját, és már három folytatást is kapott.
Tinédzserek közt élő, halandóba szerelmes vámpírt nem most látunk először filmben: a 87-es Elveszett fiúkban Joel Scumacher például jó arányban vegyítette a romantikázást a vérszívók éjszakai portyáival, de az első Alkonyat kötetet adaptáló Catherine Hardwicke-nek ez most nem sikerült. A romantikázás elveszi a játékidő jelentős részét, túl sokáig odázzák a beteljesülést, mégha ennek oka is van: az új suliba kerülő lány (Kristen Stewart) vére igazi ínyencfogás lenne egy kizárólag állatokat gyilkoló vámpírnak (Robert Pattinson).
De nemcsak az éjszakai portyák szorulnak háttérbe. A főszereplő vámpírcsaládot sem ismerhetjük meg: extrém a frizurájuk, terepjáróval járnak iskolába, és mindig belassul a jelenet, ha feltűnnek a színen, de ez nem elég. A látványos vámpírcsatának meg a felét nem látjuk, pedig szétvernek benne egy egész balettintézetet, de az ájuldozó főszereplő lány szemszögéből lemaradunk a fejletépésről, meg a vesztes vámpír elégetéséről. A legnagyobb kihagyott ziccer mégis a vámpírcsalád baseballmeccse, ahol a vérszívó képességek helyett is csak a főszereplő sebességőrületére koncentráltak. A játékidőt a tiniszerelem Klónok támadása legrosszabb pillanatait idéző, fűben üldögélős jelenetei viszik el.
A szerelmes vámpírt alakító Robert Pattinson korábban már a Harry Potter-filmekben is szerepelt, mint kviddicssztár. Most csak annyi volt a feladata, hogy szúrósan nézzen a vámpírsminkben, ezt jól csinálta. Az autók megállítását meg a fák felett repkedést elintézték a speciális effektesek.
A kameramunka abszolút profi. A készítők csak a kék, zöld és szürke árnyalatokat hagyták meg: a sötétzöld fenyőket, kékes ködöt, meg a szürke esőt. Itt jó kontraszt, hogy a főszereplő szivárványszínűen csillog a napfényben, mert a vámpírok ilyenkor ugye általában elégnek, vagy szétfolynak.
A hegyekben eldugott város legjobb karaktere a steak-zabáló, vadászpuskás seriff (Billy Burke), aki küzd az apaszereppel, mert a karrierista feleség 15 év különélés után hirtelen az ő nyakába varrja tinédzser lányuk nevelését. A kisváros sok jelenetben panoptikumhoz hasonlít: beszélnek a halakról, de senkit nem látunk pecázni, hamburgert rendelnek, de senki sem harap bele, a helyiek sörrel felszerelkezve, közösen akarnak meccset nézni, de nincs is tévézúgás a háttérben. Ha nem is direkt lett ilyen Twin Peaks-es, azért ez erősíti a thrilleres hatást: 6 pont a 10-ből.
