Van úgy, hogy szeretni kell egy filmet. Nem tudom pontosan megmondani, miért, hogyan éri el a néző tudatát az az érzés, hogy adja föl a gyanakvását, mert ez most egy – nem is tudom – egy jó film. Talán azért, mert éppenséggel lehetne magyar film is. Talán mert a költségek olyan nyilvánvalóan alacsonyak. Még a felgyújtott kocsiról is csak beszélnek, de nem mutatják meg, majd bolondok volnának egy nyavalyás snitt kedvéért lángra lobbantani valami tragacsot.
A költségekhez képest persze óriási a siker, többszörösOscar-jelölés, hogy csak a legzajosabb díjat említsük: színésznő, mellékszereplő, film és forgatókönyv, azért ez már valami. Ami a színésznőt illeti, Jennifer Lawrence tényleg jó. Tényleg szép. Kicsit megijeszt, hogy ma már a felnőtt filmsztárok is 1990-ben születtek, Lawrence kisasszony tíz évvel fiatalabb, mint mondjuk Macaulay Caulkin, pedig nem is gyereket játszik. Vagyis tulajdonképpen még gyermek Ree Dolly, akire rászakad egy megbuggyant anya és két neveletlen testvér gondja. Az apa eltűnt, nem is jelent meg a bíróságon, pedig óvadékként a családi házat ajánlotta föl. Ha nem kerül elő, a csonka család mehet a szabad ég alá, télvíz idején.
Mélyszegénység. Nagy zárójelben az ember kénytelen konstatálni, hogy ezek a törvény határán nyomorgó amerikaiak még mindig olyan ruhát hordanak, amelyben nálunk az Operába is el lehet menni, de azt hiszem, nem ez a film mondanivalója. Hanem, hogy ha indulni kell, akkor indulni kell, megkeresni valahogy az apát, vagy bizonyítékot találni a haláláról, olyan vidékeken mászkálni, ahol ha eltűnik valaki, nem illik kérdezősködni, mert hamarosan már a kérdező után lesz nem illő érdeklődni. Kemény fiúk és még keményebb lányok, asszonyok, akik, ha arról van szó, kiütik a másik fogát.
A forgatókönyv chandleresen szófukar, az ember voltaképpen nem érti, hogy a szereplők honnét tudnak annyi mindent, fél- és negyedszavakból is megértik egymást, mi meg rakosgathatjuk össze a cselekményt, de az amerikai krimi világánál hangsúlyosabb egy másik amerikai műfaj, a western. A lovakat kisteherautókra cserélték, a Colt helyett automata ismétlőpisztolyokat látni, de a magány és a tisztesség tisztelete megmaradt. Női film, női rendezővel, így a nagy magányos és nagy tisztességes egy tizenéves lány, hozzá kell felnő niük a férfiaknak. Nem volt olyan régen a Félszemű bemutatója, hogy ne tűnjön föl a hasonlóság, de Cohenéket érdemes utánozni. Stílusban, történetben, szörnyűségességben egyaránt.
Amikor mindezek után még a szíveket is meg akarják melengetni, és a tornácon bendzsózásba fog a család, akkor persze lehet sóhajtani, hogy ennél többet néztem volna ki azokból, akik ennyi hétköznapi szörnyűséget helyeztek el egyetlen filmben, amelyben az ifjú színésznőnek még mókust nyúzni is meg kell tanulnia. Nincs csalás, tényleg cibálják az irhát, azt sem írják ki a végén, hogy egyetlen állat sem sérült meg a forgatás során. Talán a bendzsót kihagyhatták volna. Vagy a mókust. A kettő együtt nehezen fér el ugyanabban a filmben.
