Szikár bosszúfilmnek álcázott sorsballada, amely festői csendéletekkel és hiteles természetrajzokkal hívja elő a körülmények forgatagában roskadozó emberi psziché riasztó valóságát.

Götz Spielmann két éve alaposan felkavarta az állóvizet a Revanssal, amely a Berlinalét követően kötelező díjgyűjtő körútjára indult, sőt, még az Oscar-gála külföldi filmes mezőnyébe is beverekedte magát - az már más kérdés, hogy jelölését nem tudta arany szoborra váltani. A tucatnyi nemzetközi kitüntetés viszont önmagáért beszél: az osztrák rendező kezei egy eleven és gyomorszájon vágó erkölcsi mélybúvárkodást dicsérnek, amelynek többszólamú struktúrájában a bosszúfilmes és szerelmi témájú motívumkevercs csodálatosan szolgálja ki a méltóságteljes lassúsággal kibontakozó főtémát, ami pedig nem más, mint a körülmények poklában összefonódó emberi sorsok fogkicsorgató kálváriája. Roskatag gyász, zsigeri bosszúvágy és lelkifurdalás - az összes hálás nyersanyag egy asztalon.

Hősünk, Alex (Johannes Krisch) naphosszat egy bécsi bordélyházban gályázik hájas főnöke jobbkezeként, de munkaidő után az egyik ukrán prostituálttal, Tamarával (Irina Potapenko) szűri össze a levet. A keservesen robotoló párosban lassacskán megérlelődik az újrakezdés gondolata, amely egy bankrablásban (mi másban?) realizálódik. Számításukba azonban hiba csúszik, amikor egy kósza járőr, Robert (Andreas Lust) megzavarja az akciót, és több lövést is lead a menekülő párra - borzasztó következményekkel. Alex úgy dönt, a fővárostól távol, nagyapja vidéki tanyáján kezd új életet, ám a múlt még itt is utoléri. A nagypapa ugyanis derűs barátságot ápol Robert feleségével, Susanne-nal (Ursula Strauss). Nem sok idő kell hozzá, hogy Alex is felfedezze annak az embernek a közelségét, aki megnyomorította az életét, ám közben Robert világa is összeomlik: az önvád és a depresszió legmélyebb bugyraiba merül alá. Elkerülhetetlennek látszik, hogy a két férfi a harmonikusnak tűnő falusi idill közepette szembenézzen egymással.

Eleinte úgy érezzük, a teljesen hétköznapi ötletből egy vérbeli, kegyetlen bosszúfilm bontakozik majd ki, és ezt a téves prekoncepciót csak alátámasztják a bankrablás szekvenciáját megelőző etapok, amelyekben a néző hosszasan szívhatja a demoralizáló betondzsungel kriptamiliőjét. Spielmann dörzsölten húzza el az orrunk előtt a mézesmadzagot, ugyanis a cselekmény vérgőzös gyújtópontját, vagyis Robert akcióját követően gyakorlatilag új film indul. A direktor a sivár nagyvárosi közegből a hegyek közé, a sztoikus tanyasi életbe importálja figuráit (ebben a tekintetben a Revans egyfajta revideált Heimat-filmként is értelmezhető), hogy a harmonikus környezetben szabadulhassanak el démonaik. A cselekmény továbbra is a maga komótos ütemében csordogál, de a rendező mesterien ráncigálja elő a két megrendült férfiból a hatalmas kataklizmaként megélt rablásjelenet utóhatásait. Mindkét figura animális némaságba temetkezik, a rendező pedig líraian - igaz, néha a giccs késélén egyensúlyozva - képes ábrázolni zömében diegetikus hangokkal illusztrált, zenei kíséret nélküli vegetációjukat, amin leírhatatlanul szomorú, már-már bergmani csönd szüremlik át. Akárcsak Rainer Werner Fassbinder némely alkotásában, a Revansban is túl gyöngék a hősök, érzelmileg vagy mentálisan kiszipolyozottak a cselekvéshez. A történet a bágyasztó első félidőtől (elvágyódás az urbánus mocsokból) a villanásnyi epizódként megjelenő tettlegességen át jut el az atomizált vidéki környezetben megtört lelkű élőhalottként egzisztáló hősökig. Persze Robert lelkiismereti és párkapcsolati válsággal nyakon öntött története a második játékrészben mindvégig meghúzódik a háttérben, az igazi feszültség Alex, valamint Susanne ellentmondásos kapcsolatában kezd pulzálni.

Robert, mint kiderül, már nem képes eleget tenni házastársi kötelezettségeinek. Beszédes és fanyar jelenet, amikor Alex a félhomályba burkolt étkezőasztalon dermesztő szenvtelenséggel, csöndesen lihegve megadja Susanne-nak mindazt, amit csigaházába vonult, idegileg megroggyant férjétől hiába is várt. A titkos viszonnyal azonban nem teljesedik ki Alex bosszúja: az idegőrlő gyász és az önkínzó lelkifurdalás olyan érzelmi abszolútumokként jelentkeznek a filmben, amelyek felett az egyénnek nincs uralma. A záróakkord sem hazudtolja meg ezt a keserű világtapasztalatot, és a két férfi között nem is kerül sor valódi kockázattal kecsegtető pszichológiai hadviselésre, sem leszámolásra. Park Chan-wook híres Bosszú-trilógiájához hasonlóan Spielmann szüzséje is a görög sorstragédiák súlyosságát hordozza magában, de az osztrák rendezőt csupán a közösen átélt trauma pszichológiai és lelki következményei érdeklik, a magány és a fájdalom csendszimfóniáját esze ágában sincs vérdús mészárlás-tematikával összedrótozni.

Témájához híven a Revans képi világa is visszafogott: szimpla totálokban, körsvenkek nélkül, szolidan ábrázolódnak a festői tájképek és koszos osztrák utcafrontok. A kompozíciók gyönyörűek, a montázsok pedig - hasonlóan az idei Éhséghez - annak ellenére sem válnak hivalkodóvá vagy hamissá, hogy néhol elég hosszan kitartja őket az operatőr, ahogy a triviálisnak tűnő alaptéma is lehet szórakoztató és elgondolkodtató, ha megfelelő műgonddal és szofisztikált lélekrajzokkal közelítik meg. Szerencsére ezúttal éppen így történt.