Boris Vian harminckilenc évesen szívinfarktust kapott. A hamis, torz adaptáció láttán – az egyik regényéből készült film bemutatóján – dühösen felugrott a székéből, majd összeesett. Miközben a nézők soraiból igyekezett kifelé, az élők sorából távozott. Vian egyik legsikeresebb regénye, az 1946-os Tajtékos napok megfilmesítése mind ez idáig váratott magára. A vége főcím alatt – a tömény képdózistól kába fejjel – akaratlanul is hátrapillantok: vajon közöttünk van Vian? Nincs. Feltehetően már az első tíz perc után elhagyta (volna) a termet.
Vian sajátos írói univerzuma szerteágazó műfaji tapasztalatok szintéziseként, – matematikusi végzettséget szerzett, zenét komponált, jazz-trombitált és festett – zenétől, színektől, ízektől és illatoktól telve, álomszerűen elevenedik meg írásaiban. Regényét éppen ezért a legtöbben megfilmesíthetetlennek tartották, és erre – ötletgazdagsága ellenére – Gondry adaptációja sem cáfolt rá. A sokáig videóklip-rendezőként ismert Michel Gondry képi extravaganciája párhuzamba állítható Vian szürreális világával, aTajtékos napokból mégis inkább vizuális versenyfutás született.
Vian képtelen ötletei számára szűkösnek bizonyul a vászon. A szereplők elvesznek a csúcsra járatott díszletrengeteg sűrűjében. A filmben megelevenedő fantázia-tárgyak önmagukban egytől egyig remekművek: a pókként mászó csengő, a hullámzó asztal vagy a kutyaként csaholó cipők a történet szövetébe simulva teszik hitelessé a szereplőket körülvevő különös, képzeletbeli világot. A remek ötletek azonban rohanó tempóban követik egymást, különféle animációs technikák (stop motion, gyorsítás) alkalmazásával teszik zavaróan vibrálóvá, eklektikussá a film képi világát. Az eltérő stíluselemeivel folyton kizökkentő ötletorgián törik meg a film íve, így egy idő után megterhelővé válik az újabb és újabb képek befogadása.
Colin (Romain Duris) – aki az aranyifjak gondtalan mindennapjait éli – egyszer csak rádöbben, hogy életéből egyvalami hiányzik: a szerelem. Ekkor találkozik Chloëval (Audrey Tautou). Boldogságuk hirtelen fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy Chloë tüdejében lótuszvirág nő. A fahéjas cukor illatú, utópisztikus idill egykettőre a betegség elleni küzdelemmé változik. Az eleinte távolinak tetsző külvilág realitása részben a "Jean-Sol Partre" alakját övező nyomasztó tömeghisztéria képeiben, részben a megélhetési gondokkal való küzdelem által kúszik be a szerelmesek életébe. Colinnek, aki ezelőtt sosem dolgozott, munkába kell állnia, hogy megadhasson mindent, ami Chloë gyógyulásához szükséges. A lánynak viszont egyre nehezebbé válik bevenni az orvos által felírt "pilulákat". Az elhatalmasodó terhekkel párhuzamosan a film képi világa egyre fakóbbá válik. A koherencia hiánya a díszlet-remekek és effektek nélküli ”üresjáratokban” feltűnő. Átlátszó limuzin vagy a "sandacsacsa" – a könyv fényűző partijainak közkedvelt tánctípusa – táncolása közben mesterségesen megnyújtott lábak nélkül a szereplők mintha nem kapnának kellő instrukciókat: tanácstalanul, hasonló mozdulatokat ismételgetnek.
A megjelenítendő emberi kapcsolattípusokon (barátság, szerelem, házasság) túl valódi viszonyok nem alakulnak ki. Még Colin és Chloë találkozása, szerelme is gépiesen, érzelemmentesen bontakozik ki az őket körülvevő varázslatos világban. A Tautou-ra jellemző visszafogott báj is mintha megfakult volna. Kivétel Omar Sy, aki energikus játékával feldobja a sokszor halovány szereplőgárdát. Az Életrevalókban (2011) is remek alakítást nyújtó színész szívvel-lélekkel formálja meg Colin szakácsát, Nicolast, a mindenkiről gondoskodó, központi figurát. Nicolas a mindenes: süt-főz a baráti összejövetelekre, táncolni tanítja Colint, mindenhova elkíséri a társaságot. Élénk, karakteres játéka kiemelkedő egy-egy jelenetben még akkor is, amikor nincs jelentős szerepe.
Gondrynak nem volt könnyű dolga, hiszen a regény is elsősorban képeiben erős, míg dialógusai sokszor a végletekig leegyszerűsítettek. Ahogy a szövegben a minden érzéket megmozgató leírásokban lubickolhat az olvasó, a filmben is ezek sikerültebb képi megoldásai tartják fenn a néző figyelmét. A hullámzó hangulatú képáradat erőssége egy-egy gondolat vagy lelkiállapot kifejező megjelenítésében rejlik. A férfiak testhőmérsékletének felhasználásával készülő fegyverek, a tömött sorokban rendületlenül gépelő irodai alkalmazottak vagy az állásinterjúra érkező Colin alatt folyton összeeső szék a hatalomnak való kiszolgáltatottság, a kisemberség metaforái.
Vian koktélzongoráján – mely a rajta játszott dallamra készíti frissítőit – Gondry többször melléütött, de a kavargó összetevők leülepedése után már rajtunk áll, hogy a jól eltalált ízekre emlékszünk-e.
