Ott hagytuk abba, hogy a 117 éves vámpír, miután egy évszázaddal fiatalabb partnerével közösen elvesztették szüzességüket, egy szikével kivágja szerelmük gyümölcsét a lányból. A folytatásra már csak a boldog házasévek jutottak.
Az évtized egyik legnagyobb kihívása a hollywoodi rendezők számára az volt, hogy mit lehet kezdeni egy stílusában és megmunkáltságában a legbanálisabb kamaszfantáziát részletező történettel, ami egy kisregényre is alig elegendő ötletet habosít egy polcnyi tetralógián keresztül. A kilencvenes években még Larry Clark szolid női megfelelőjeként indult Catherine Hardwicke kézenfekvő indie-stílben prezentált olvasata a hasfájós gimnazistáról, aki békaboncolás közben belezúg a mellette ülő kanvámpírba még szépen illeszkedett az ezredforduló tini-nihiljét (Tétova tinédzserek) felváltó misztikus románcok (Spike, Láthatatlan) sorába, ám az átütő sikerrel a nyomokban jelen lévő függetlenfilmes ihletettség is kiveszett az Alkonyat-franchise-ból. Az Újhold non-stop videoklipje Chris Weitz vezényletével vagy David Slade hamvában holt kísérlete, hogy elmozdítsa a szériát a dark fantasy felé egyaránt képtelen volt felülemelkedni a sekélyes forrásanyagon, mígnem a két részre szedett zárótétellel Bill Condon átvágta a gordiuszi csomót: el kell viccelni az egészet.
J. K. Rowling az utolsó percig kínosan ügyelt a Harry Potter-széria presztízsére, aminek köszönhetően a filmadaptációknak esélyük sem volt a regényfolyam szabadosabb interpretációjára, az Alkonyat-filmek esetében viszont nehezen mutatható ki ilyesfajta intenció. Míg a krisztusi varázslótanonc története mindvégig A+-kategóriás produkcióként fogalmazódott meg, amit a sorozat recepciója is ritkán kezdett ki, az Alkonyat ehelyett az ötvenes évek tinimozija által életre hívott össznépi játékot kezdte újra (sokadjára), aminek során újfent lehetőség adódik elhatárolni egymástól a bárdolatlan tinédzser-kultúrát és vele szemben az ún. igényes szórakoztatást. Ebből a szempontból a széria alapvető tétje nem az, hogy miképp mutálódik Drakula vegetáriánus szépfiúvá, hanem hogy a kortárs tömegkultúrában most éppen hol húzódik a határ cizellált szórakoztatóipari termék és a minden kifinomult ízléssel megáldott befogadó számára megvetendő (ugyanakkor még fősodorbeli) produktum között. Ez a játszma legutóbb az Amerikai pitéhez kötődő szexvígjáték-ciklus kapcsán futott le, ahol az "alantas" címke egészen nyilvánvaló módon a szaftos altesti humorból fakadt, így meglepő ellenreakció, hogy egy évtizeddel később egy amúgy ártalmatlan lányregénynek jutott a bűnbak-szerep a kulturális distinkciók hadszínterén.
Annak fényében, hogy az Alkonyathoz való viszony napjainkban meghatározó eleme a jó ízléssel rendelkező néző megkonstruálásának, kiváltképp izgalmas, hogy mi történik, ha egy rendező alapjaiban változtatja meg a filmszöveg minőségét. A korábbiakhoz képest szembetűnően más stílusban készült Hajnalhasadás 1. recepciója kapcsán elmondható: nagyobbrészt semmi, a kritika a változás ellenére sem volt hajlandó lemondani a Team Edward – Team Bármi Más oppozíciójáról. Pedig a korábbi két epizód lagymatag tinidrámájával szemben Condon behozta az Alkonyat steril világába az Érzelmek tengerében (Gods and Monsters) dekadenciáját, képalkotásában olykor felidézte a Farkasok társaságát (lásd a rémálom-jelenetet) vagy a klasszikus Universal-horrorokat (lásd Edward flashbackjét), a luxuskocsiban ridegen egymás mellett üldögélő szerelmespár képei mögött pedig már felsejlett az álomkapcsolat szimpla üressége. A Hajnalhasadás 1. egyszerre terelte át az Alkonyatot a Ginger Snaps-trilógia tini-testhorrorjának felségterületére – merészen átmaszkírozva a sokmillió dolláros színésznőt a Kedvencek temetője Zeldájává – és tette reflektálttá a korábbinál markánsabb színvilággal a széria tolakodó mesterkéltségét, a fináléban megkoronázva mindezt a bevezetőben felidézett szürreális születés-jelenettel. Condon példaértékűen alkalmazta az Érzelmek tengerében a fősodorba becsempészett campről szóló okfejtését: " – Nevettek a Frankenstein menyasszonya közben? – Nem. – Kár. Az emberek olyan komolykodóak manapság. – Miért, viccesnek szántad? – Persze. A trükk az, hogy ne rontsam el senki szórakozását, aki nem érti a tréfát."
A zárótétel második felében már túl vagyunk a terhességgel behozott testhorroron, nem maradt más hátra, mint elvarrni a szálakat és elmerülni a házasságban beteljesült szerelem idilljében, ami – mint az egy jelenetben kiderül – valójában nem szól másról, minthogy a pár immár büntetlenül élhet szexuális életet az idők végezetéig. A Hajnalhasadás 2. egyrészt az önparódiáig fokozza a reflektálatlan vágyálmot – nem csupán Bellának van a legmenőbb szuperképessége a világ összes vámpírja közül, de többek között szkanderezéssel vívja ki az ügyeletes alfanőstény megtisztelő címét –, másrészt ékesen bizonyítja, hogy Stephenie Meyernek nagyobb érzéke van a romantikázáshoz, mint a fantasy-epikához. A rettegett olasz vámpírklán képviselte fenyegetéséből már a korábbi részekben is nehezen csiholódott bármiféle feszültség Michael Sheen osztrák gyerekmolesztálóra hajazó alakításán kívül, így a monumentálisnak szánt lezárás csak azon az áron tudja elkerülni, hogy ne egy maroknyi sminkelt vérszívó és pár Disney-plüssfarkas tébláboljon a jégmezőn a nagy leszámoláskor, hogy behoz még egy tucatnyi új szereplőt. Ezáltal a Hajnalhasadás 2. – hiszen a cselekmény jelentős részét a toborzás teszi ki – átcsap egy epizodikus freakshow-ba, ahol a gyors bemutatkozás után máris ugrunk a következő szupervámpírra, aminek az egyetlen hátulütője, hogy az új karakterek nem többek egy tucat nemzet-sztereotípiánál (ír vámpír, orosz vámpír, antiszociális vámpír, stb.). Szemben az előző résszel, Condon minden bomlasztó húzását egyetlen nagyjelenetbe sűríti – ami egyébként a regényben nem szerepel –, amivel felülírja az eredeti antiklimaxát, ráadásképp pedig egyszerre sokkolja a sztorit már ismerőket és mindazokat, akik a széria indulása óta a jól szituált vámpírcsalád megkarózásáért imádkoznak. A jelenet természetesen a mű fénypontja és a Hajnalhasadás 1. legszebb pillanatait idézi, de a camp-aknamunka a zárótétel további részeiben jóval kevésbé érezteti hatását – minden gúny, irónia és idézőjel ellenére semmi sem akadályozhatta meg, hogy Bella és Edward az örökkévalóságba dermedjenek egy virágos rét pollenmentes közepén.
Kivéve, ha még ez is a vicc része.
