Ha kijön egy nagy költségvetésű animációs film a Disney vagy a Pixar égisze alatt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan érkezik egy filléres koppintása is. Sőt, sok esetben a hamisítványt sikerül még az eredeti film előtt kihozni. A The Guardian utánajárt annak, hogy miként készülnek ezek a szörnyszülött alkotások.

Nem bánok semmit, de nem is vagyok büszke”,

mondja Ale McHaddo a L'ecsó-másolat Ratatoing egyik producere. „Fiatal voltam, és gyártanom kellett gyorsan valamit, hogy be tudjam fizetni a számláimat”, teszi hozzá   Filmjét 2007-ben mutatták be, ugyanakkor, amikor a később a kategória Oscar-díját elnyerő Lecsót. Mindössze négy hónap alatt dobták össze, hogy elkészüljön a Pixar-film premierjéig.

A Ratatoingot a brazil Vídeo Brinquedo gyártotta, ahonnan olyan emberiség elleni kulturális bűncselekmények kerültek ki, mint a The Little Cars (minta: Verdák) vagy a Little Bee (minta: Mézengúz). A költségvetés minden esetben körülbelül 100 ezer dollár volt, forgatókönyvvel, animálással, szinkronszínészekkel és a zenével együtt. Csak összehasonlításképpen: a Lecsó 150 millió dollárból készült.

A blockbustereket másoló „mockbustereket” nem az utóbbi időben találták fel, az első ilyen produkciók még az 1950-es években készültek, de igazán az 1990-es és a 2000-es években jött el a Disney- és a Pixar-imitációk szezonja, az internetnek köszönhetően pedig azóta még jobban felpörgött a gyártásuk. Nemcsak a célközönség, de a vloggerek körében is népszerűek, akik imádják kifigurázni őket. Az egyik, Ratatoingot elemző videó pl. 8 millió megtekintésnél tart, de a Kung Fu Pandát másoló Chop Kick Panda videójára is közel másfél millióan kattintottak.

Vitor Brandt és Daniel Turini, akik a Vídeo Brinquedo által bemutatott Little & Big Monsterst (a Szörnyek az űrlények ellen koppintását) írták, mindössze három napot dolgoztak a forgatókönyvön. Az eredeti filmnek akkor még előzetese sem volt, ezért a poszter alapján próbálták kitalálni, hogy mi is az, amit le kéne másolniuk. A 38 éves Brandt szerint a stúdió vezetőit a minőség nem nagyon izgatta, csak az számított, hogy minél gyorsabban elkészüljenek. Csak annyi instrukciót kaptak, hogy több dialóg legyen, mint akció, mert a mozgó karaktereket nehezebb animálni. „Szórakoztató volt, teljesen szabadon dolgozni”, teszi hozzá a 40 éves Turini.

De hogyan tudják megúszni a mockbusterek gyártói, hogy komoly szerzői jogi pereket akasszanak a nyakukba? Egyrészt sokan olyan alapanyagot választanak, amelynek már lejárt a jogi védettsége, ilyen például az Aladdin (a Disney 1993-ban el is vesztett egy kapcsolódó pert), ráadásul az amerikai védjegyjog szerint a filmek címét addig nem illeti meg védelem, amíg nem lesz belőle sorozat. Magyarán a Harry Potter vagy a Csillagok háborúja védett, de Titanic címmel bárki készíthet filmet.

Mi a helyzet, akkor, ha a mockbuster egy konkrét koncepciót másol, például a táncoló pingvinek vagy a kung-fuzó pandák ötletét? Az alapelv ebben az esetben, hogy a két filmnek lényegileg azonosnak kell lennie. Ha mindkettőben van egy lufik által levegőbe emelkedő ház, az még kevés a perhez. Egy olyan óriásnak, mint pl. a Disney ráadásul a legtöbb esetben nem is éri meg, hogy egy bírósági üggyel ingyen publicitást adjon a filmjeink élősködő zugstúdióknak.  

A mockbustergyártók tavaly sem pihentek, a The Asylum, amely olyan remekműveket adott ki eddig, mint a Sharknado, a Transmorphers vagy a Gyilkos cápa vs. óriáspolip a Pixar-féle Előre (Onward) premierje előtt pár héttel már bemutatta a Homeward című másolatát.A stúdió alapítója, David Latt állítja, hogy senkit nem akar becsapni, a célja mindössze annyi, hogy a filmjeihez nézőket toborozzon. 

Az időközben megszűnt Vídeo Brinquedo produkciós rendezője, Marco Botana is azt állítja, hogy nem a megtévesztés volt a céljuk, és nem is panaszkodott náluk senki. A Verda-koppintásukból (The Little Cars) csak Brazíliában egymillió példányt adtak el, de a szinkron elkészülte után külföldön is értékesítettek belőle 5 ezer darabot. Botana szerint nekik köszönhető az is, hogy sok brazil animátor munkát kapott, az országban ugyanis nincs számottevő animációs ipar.

Egy másik, Guradian által megszólaltatott bűnbánó animátor nem ennyire elnéző, az ő tapasztalatai szerint a mockbusterek meg akarják téveszteni a nézőket. Harry egy másik Verda-másolaton (A Car’s Life: Sparky’s Big Adventure) dolgozott négy hónapig távmunkában, úgy, hogy a többi animátorral semmilyen összeköttetése nem volt, így a végeredmény tele van világítási és folytonossági hibákkal. Egy munkatársa, John azt is elárulta, hogy egy másodpercnyi animációért mindössze 4 dollárt kapott.

Őszintén szólva nem sok energiát tettem bele. Nem sok kedvem volt ahhoz, hogy egy szardarabot fényezzek.”

A mockbusteres animátorok közt akadnak azért jobbnevűek is. Mielőtt 1992-ben saját stúdiót alapított, a 64 éves Darrell Van Citters olyan Disney-klasszikusokon dolgozott, mint The Fox and the Hound. 2011-ben ő volt a Chop Kick Panda, a Tappy Toes és a Puss in Boots: A Furry Tail producere. Ezek a filmek egy fokkal színvonalasabbak, mint az átlagos mockbusterek.

Jó páran rám írtak a Facebookon azzal, hogy szégyelljem magam, de nekem soha nem szégyen a családomról gondoskodni”,

mondja a 64 éves Van Citters.

Daniel Turini ehhez azt teszi hozzá, hogy ironikus módon amíg a mockbusterek a blockbusterekből húznak hasznot, addig a mockbustereken élcelődő youtube-os videókritikák most ugyanígy profitálnak belőlük.

via The Guardian