K és J ügynök, azaz Tommy Lee Jones és Will Smith übercool vagánykodása ott van az intergalaktikus mozisztori legmenőbb duettjei között. Barry Sonnenfeld különös humorú sci-fi vígjátéka amellett, hogy óriási kasszasiker volt a kilencvenes évek végén, kikacsintós humora és ügyesen bizarr látványvilága okán a műfaj kultuszfilmjei között is megtalálta a helyét.
A nagyjából megbocsátható folytatás még csak-csak érdemes volt a szeretetre 2002-ben – de a harmadikra már nem nagyon van mentség. Azonban mégis nehéz kibírni, hogy az ember ne nézze meg a Men in Black - Sötét zsaruk 3.-at, elvégre annak idején tényleg nagyon eltalált valamit ez a két, nem éppen hétköznapi munkával megáldott elhárító. Talán az ezredforduló szellemesen pánikszerű hangulatát, talán azt az érzékeny középmezsgyét, ahol még nevetni is lehet a tudományos-fantasztikus kliséken, de az izgalmakért se kell átlibbenni másik bolygóra – vagy ha mégis, hát azt is a lehető legszellemesebb módon tehettük, remek viccekkel és tempós akciójelenetekkel megtámogatva. Ráadásul a képregényfigurákból filmsztárokká avanzsált ügynökök valahol arra is képesek voltak, hogy hollywoodi módon ugyan, de mégis hitelesen képviseljék feketébe öltöztetett üzenetüket: bizonyos szemszögből nézve mindenki kicsit földönkívüli.
A Men in Black a maga eszközeivel a szórakoztatás mellett a toleranciára nevelős álomgyári toposzokra is mutatott egy igen rendhagyó alternatívát.
Viszont úgy tűnik: ezt a különös poénpetárdát csak egyszer lehetett elsütni. Már a második részben is hemzsegtek az önismétlő frázisok, ám ott még mentette menthetőt a viszontlátás öröme, na meg a hiú remény, hogy Sonnenfeld nem erőlteti majd tovább azt, ami nem megy. Tíz év viszont sok idő, illetve arra mindenképpen elegendő, hogy adjunk még egy esélyt a dolognak – elvégre a néző bizony sokszor hajlandó bezzegelni: magával ragadják az emlékek, s ilyenkor vakon bízni kezd. A Men in Black 3-nak ez a szerencséje.
Persze nem állíthatjuk, hogy az alkotók ne igyekeztek volna valamennyire frissíteni a recepten, azért a 3D-s technikán kívül dramaturgiailag is szerettek volna valami izgalmasat kihozni a dologból. Elvégre Will Smith, vagyis J ügynök időutazása rengeteg lehetőséget rejt magában, az meg kifejezetten zseniális ötlet volt, hogy Tommy Lee Jones fiatalkori verziójában a mindenben kiváló Josh Brolin bolondozhasson faarccal. A főgonosz Boris is lehetett volna emlékezetesebb, kevéssé szokványos (mármint a Men in Black-univerzumban szokványos) elmebeteg, hiszen Jemaine Clement már többször bebizonyította, hogy nem csak Slágermájerként számít nagy nevettetőnek. Szóval, ebből még lehetett volna bármi: egy olyan előzményfilm mondjuk, ami folytatásnak is megfelel. De a végeredmény mégis lapos és csak nyomokban kedves. A gegek többsége legalább egyszer szerepelt a sorozatban, a fordulatok legfeljebb erőltetettek, de semmiképpen sem erősek. A színészek legalább jók – ám a Men in Black 3 mégsem tud több lenni, mint egy nézhető, de rettentően felesleges, futurisztikus nosztalgia-show.
