A Melankólia alighanem Lars von Trier eddigi legszebb filmje. Ezt se hittük volna. A kezdetektől hozzászokhattunk mindig erős képi világához, esetenként az olyan filmnyelvi radikalizmushoz, amelyet a Dogma vagy az ún. Amerika-trilógia képviselt, de a "szép" nem lett volna ott az első tízben, amikor jelzőket keresünk a munkáira. Igaz, ahhoz is hozzászoktatta Trier a nézőit, hogy jó lesz kapaszkodni, mert bármikor jöhet egy éles kanyar a pályán. A bűn lélektana és A Birodalom rendezőjétől meglepő fordulat volt a Hullámtörés melodrámája, amelyet egy Dogma-film (Idióták) követett. De Trier csak elindította a mozgalmat, egyszer kipróbálta, hogy milyen a szabálykönyv szerint filmet csinálni, aztán gyorsan odébbállt, és legközelebb már egy musicalt mutatott be. Számos igen jó munkát jegyez, én a Dogville-t tartom olyan filmnek, amiért mindenképp megérte feltalálni a celluloidot.

Ezután kaptuk a hírt, hogy hősünk súlyos depresszióban szenved, minek okán - terápiás célzattal - kénytelen volt elkészíteni Antikrisztus című filmjét. Reméljük, legalább neki kedves egészségére szolgált, mert aki megnézte, az belebetegedett, de minimum megrogyott tőle. És még mindig nincs vége a tortúrának: szeretett betegünk ezúttal nem adja alább az egész föld elpusztításánál. Jön, jön, jön a Melankólia nevű kóbor kisbolygó, és nekünk annyi. A katasztrófa kapcsán megtudjuk, hogy kétféle ember van, a depressziós és a hurráoptimista; az a közös bennük, hogy mindkettő a másikat tartja betegnek. A derűlátó szerint a búskomor sötét szemüvegen át tekint a világra, és a valóság torzképét látja, míg az öntudatos depis szerint azok, akik egészségesnek tartják magukat, valójában a kognitív disszonancia nevű népbetegségben szenvednek. E magvas gondolat jegyében született a Melankólia. Kicsit csaltam, mert a film indíttatását állítólag Trier terapeutájának az a közlése adta, hogy vészhelyzetekben a depressziósok jobban meg tudják őrizni a nyugalmukat, mert ők eleve rosszra számítanak. A jó hír az, hogy e lapidáris hülyeséghez képest a film egész jó.

A három elkülönített rész közül az első egy "mozgó állóképekből", a Trisztán és Izolda előjátékára - lényegében néhány forrászenei betéttől eltekintve végig ez adja a kíséretet - komponált filmetűd, aminek kivételes szépségű, baljóslatú és enigmatikus ikonjai többet ígérnek, mint amennyit a Melankólia végül beteljesít. (Wagner, úgy tűnik, magával sodorta Triert, mert még nagyobb szerepet ad neki, mint az Antikrisztusban Händelnek.) Ezek a képek nem egyszerűen a filmből kivett kockák, hanem önálló, az etűd számára készült felvételek. Az első rész, a Justine a főhősnőről kapta a címét, aki éppen az esküvője napját választja ki arra, hogy bedobja a törülközőt. Van itt minden, ami a nagykönyvben meg van írva, hófehér limuzin, fényes parti a nővére és a sógora szállodaként üzemeltetett, parkkal, tóval, 18 lyukú golfpályával és lovardával rendelkező kastélyában. Justine tesz egy-két erőtlen kísérletet, hogy féken tartsa a pánikrohamok kíséretében rátörő kórságot, s egy ideig úgy tűnhet, hogy pár kínos döccenéssel szerencsésen megúszható a lakodalom, de aztán felismerjük, hogy elkerülhetetlenül haladunk az első katasztrófa felé. Trier nem szépelgi el a dolgot: a mélakór rohadt egy betegség, amitől a páciensen kívül már csak a környezete szenved jobban. Justine kíméletlen önzéssel és egy természeti csapás közönyével söpör végig a szerettein, tönkreteszi a partit, kétségbeesésbe taszítja a rendezvényszervezőt (Udo Kier), megalázza és kirúgja újdonsült és boldogságban úszó férjét, beolvas és felmond a főnökének, leteperi a cég ifjú munkatársát, mit hagytam ki? És persze hogy azok szívják meg legjobban, akik törődnek vele, elsősorban a szerető nővér, Claire (Charlotte Gainsbourg); a szülők - a megkeseredett, cinikus anya és az infantilis apa - viszont több évtizedes rutinnal hárítják a felelősséget. A második rész Claire nevét viseli, de valójában a Melankólia a hőse, körülötte forog (ugyanazon a helyszínen) az immár csak maroknyi szereplő. Justine sógora, a hótt egészséges és racionális John (Kiefer Sutherland játssza, ami olvasva talán megütközést kelt, a vásznon már nem; meggyőzően helytáll), aki a szakértőkre hallgatva váltig állítja, hogy nem lesz semmi baj, a bolygó végül elsuhan a Föld mellett - hogy aztán egyik pillanatról a másikra, csapot-papot otthagyva feladja. A depresszió legmélyebb bugyraiba hullott Justine állapota ellenben látványos javulásnak indul az apokalipszis eljövetelével, amelynek előhírnöke a Melankólia takarásába került vörös óriás, az Antares eltűnése a Skorpió csillagképből a nyári égbolton. És idegesek lesznek, majd megdermednek a lovak, elnémulnak a madarak. És sötétség borítja a földet, hasonlóan ahhoz, ahogy Tarr Béla világvége-víziójában, A torinói lóban láttuk. Félelmetes, mégis csodás látvány, ahogy a Földnek egyszerre két holdja lesz, majd a földközelbe érkezett bolygó hatalmas, zöldeskék második napként bukkan fel a horizonton. Szép és megindító, ahogy Justine "holdazik", ostoba és visszatetsző, ahogy a kisfiáért szorongó nővérének odaveti: a Föld gonosz hely, megérdemli, hogy elpusztuljon.

A Melankólia a Justine-t adó Kirsten Dunst jutalomjátéka. (Tényleg nagyon jó, le a kalapot meg minden.) De nézzük akár lelkes életigenlőként, akár nyomi depressziósként Lars von Trier filmjét, az igazi hősnő a jó Claire. ' az arisztotelészi értelemben vett közép a John és Justine képviselte két szélsőség közt. ' a normális, az épelméjű és az emberi. És ha Justine a rendező alteregója, akkor nincs miért reklamálni: Lars von Trier becsületére legyen mondva, hogy a mélakórba szédülve is volt esze, arányérzéke meglátni és odatenni Justine antitézisét. Vagy alternatíváját. És végül a nézőre bízni, hogy tényleg olyan reménytelenül gonosz-e a világ, hogy örülnünk kell a pusztulásának. Vagy nekiállunk alkudozni, mint Ábrahám, mert mi van, ha találtatik ötven, de akárcsak tíz igaz, akiért nem veszhet el a város. Ha ez sem jön be, akkor kezdhetünk visszaszámlálni.