A közel harminc évvel ezelőtti musical újrafeldolgozása úgy helyezi napjainkba az eseményeket, hogy közben maradt minden a régi. Csak a lányok lettek szebbek.
Az egész műfajt újradefiniáló klasszikusok mellett – mint amilyen a Kabaré (1972), Mindhalálig zene (1978) és a Hair (1979) – nem sok babér termett a tradicionális musicaleknek. A következő évtizedben a zenés filmek egyértelműen a fiatalok kegyeit keresték, és ezen fordulópont egyik legfontosabb állomása az 1984-ben készült Footloose – Gumiláb.
A papírvékony történet ellenére – a helyi tiszteletes egy végzetes autóbaleset után betiltatta a fiatalok egyedüli szórakozását, a táncot és a zenét, ezért a kisvárosba érkező városi fiú lázadni kezd – a film az évek során kultikus státuszba került, sztárt csinálva az akkor még ifjú Kevin Baconból és hatalmas slágert Bonnie Tyler dalából, a Holding Out for a Hero-ból.
Az újrafeldolgozás lehetősége mégsem tűnik szentségtörésnek: épp a Footloose egyszerűsége miatt adaptálható könnyedén mai közegbe, a tavaly készült felújítás tehát éppúgy válhatott volna egy generáció meghatározó filmélményévé, ahogy elődje. Mindehhez ráadásul Craig Brewer rendező társult, aki korábban többször bizonyította, hogy ért a választott miliő megteremtéséhez (Nyomulj és nyerj, A lánc). Az ő olvasatában készült Footloose ott vérzik el, ahol a legtöbb újrafeldolgozás: képtelen eldönteni, hogy mihez kezdjen elődjével, így inkább félénken annak árnyékába húzódik. Közel három évtized rengeteg idő, a mai táncfilmek (Step Up, Streetdance stb.) egészen más tempót és zenét diktálnak.
A Footloose tézise mégis az, hogy ugyanaz a felállás minimális modernizációval ma megállja a helyét. A történet maradt a régi, jelentős részben a dalok is, de a hangulat forróbb és táncok működnek. Viszont a szereplők vegyes képet mutatnak. A főhős Kenny Wormald profi táncos, de közel sem olyan karizmatikus jelenség, mint Kevin Bacon volt hajdanán. Ugyanez áll partnernőjére, a közegben már-már irreálisan gyönyörű Julianne Hough-ra, míg a tiszteletest Dennis Quaid rutinból hozza (elődje, John Lithgow méltó örököseként). A film éppen a kulcsmomentumokban szedi össze a bátorságát: a címadó slágert ezúttal Blake Shelton country-átiratában hallhatjuk, az eredetiben a Bonnie Tyler-dalhoz kapcsolódó párbajjelenetben pedig – anélkül, hogy konkrétumokat elárulnánk – egészen másmilyen járművekkel és helyszínen versenyeznek egymással a szereplők.
Az új Footloose összességében tisztességes, ám feledhető darab. Érződik az eredeti iránti tisztelet és Brewer kéznyoma, de ahhoz, hogy annak méltó párja legyen, bátrabban kellett volna aktualizálnia. Akár azon az áron megszólítani a fiatalokat, hogy azzal feldühíti az eredetin felnövő és csak kíváncsiságból ezt a filmet választó szüleiket. Mert akármennyire szeretnénk, egyszerre nem lehet mindenkinek a kedvében járni.
