A háromosztatú film nyitó része játszódhatna akár a megszállt Ukrajna valamelyik apró falujának legszélén. A dermesztő hideg az itatóvályúba fagyasztotta a vizet; lepusztult tanyasi udvar, koszlott honvédruhában mosakodó férfi. A háború valahol a távolban zajlik, a tiszti család vendégei fehér asztalnál a jövendő győzelemre koccintanak. A front közelsége nem érezhető, az ólban szalmaszőnyegen heverésző tisztiszolga, Morosgoványi Vendel fejadagjából is kispórolták a brómot. Hősünk pánszexuális delíriumban vergődik, amelyet Pohárnok Gergely egymásból kiforduló, aztán önmagukba visszacsúszó képei jelenítenek meg. Leginkább ezek teszik nehezen felejthetővé az alkotást. A nemiség univerzumának létsíkjai között, realitás és fantázia összemosódó határvidékén bolyongó katona nagyapával indul a művészi horrorba torkolló családtörténet, amelyet testnedvek ívelő sugarai kötnek össze.
A második stációt betöltő apa, a Horthy-tiszt puccere nemzette Balatony Kálmán figurája eltünteti a valóság és képzelet közti demarkációs vonalat. Itt a "jóléti" szocializmus betonszürkéből kivillanó díszletei foglalják keretbe a középgenerációs élsportoló történetét. Az evőversenyeken vitézkedő hősünk zabálóbajnok akarna lenni, de ambíciója csak vágyálom marad. Gyomorürítő hányásokkal egybefűzött versenyszámok - az önmagát felélő múlt szürreális gúnyrajza. A zsírpöfeteggé torzult, leépülő, elvált apa mozgásképtelenül vegetál, majd szenved ki borzalmas halállal a lakásában. Csontvázsovány fia, Lajos állatpreparátor, kitömött lényekkel teli boltban dolgozik. A műfaji klisékbe nehezen illeszthető film három alakja közül ő az egyetlen, aki maga dönt végórájának idejéről: halálában megvalósítja önmagát. Nem véletlen, hanem méltán kiérdemelt a tizennyolcas karika, a kilencven perc bővelkedik gyomorforgató jelenetekben. Fejlövés szétrobbantotta koponya homályosan véres csontrepeszei, kitépett belek, nagyító alatt preparált embrió, önkezű zsigerelés. A legtöbb ilyen jelenet azonban a helyén van, nincs idő a rosszullétre - helyette valamiféle, vélhetően intellektuális természetű borzongás tart fogva az utolsó percig.
A Taxidermia a múltat legitimációs nyersanyagként heroizálásra vagy nosztalgiára felhasználók rémálma lehet, épp ezért nem is lőnénk le az összes poénját (bizonyára - szemben egy krimivel vagy thrillerrel- ez meg is haladná erőinket). Annál is inkább, mert a konkrét cselekményt, a nemzedéki triász lepergő életét, de gyakran még a kiváló színészi játékot is maga alá gyűri a képek ereje.
