zene: Theodore Shapiro
vezényel: Mark Graham
kiadás éve: 2013
kiadó: Sony Classical
játékidő: 48:26
Ben Stiller titkos élete a rendezés - már ha abból indulunk ki, hogy hányan tudják például az Apádra ütök-trilógia kedvelői közül, hogy a színész időnként a kamera túloldalára is átáll. Bár a filmvásznon egyértelműen be lett skatulyázva a vígjátékok világába, és első mozis rendezésére is rá lehet sütni ezt a kategóriát, a Nyakunkon az élet (Stiller mellett Ethan Hawke-kal és Winona Ryderrel) mégis inkább független filmes jellemzőket vonultat fel, s nem tekinthető szabványos hollywoodi komédiának. Ugyan A kábelbarát Jim Carreyvel, illetve a Stiller baráti és családi körét felvonultató Zoolander, a trendkívüli igen megosztóra sikerült, ezekkel ellentétben a 2008-as Trópusi vihar egy hamar népszerűvé vált háborúsfilm-paródia lett. A különféle televíziós megmozdulásokat nem számítva tehát a Walter Mitty titkos élete az ötödik Stiller-rendezés, egyben a legjobb is, melyben - a Zoolandert követően - ismét címszerepben látjuk őt.
Walter Mitty a Life magazin fotórészlegén dolgozik, de mivel a sajtóorgánum rövidesen a nyomtatottról teljes egészében az online megjelenésre áll át, munkahelye bizonytalanná válik. A férfi felelőssége lenne a kézbe vehető utolsó szám címlapjára kerülő fénykép előkészítése, melyet a különc sztárfotós, Sean OConnell (Sean Penn) fotózott, aki csak vele áll kapcsolatban. A negatívnak azonban nyoma vész, Walter pedig a rendelkezésére álló szűk határidőn belül, néhány apró nyom segítségével próbál az egyik nap még az egyik, míg a másik nap már egy újabb országban dolgozó Seanra bukkanni.
Az előzetes meglehetősen sokat ígért, a maga kifejezetten mozivászonért kiáltó látványával. Az élénk fantáziájú Walter, a felettese által emberi lábtörlőként használt, elnyomott kisember kezdetben ugyan csak belső világába kirándul, ahol végre hősszerepben tetszeleghet titokban imádott kolléganője (Kristen Wiig) előtt, ám az utazás végül kiteljesedik, és még Afganisztánba, a Himalájára és Izlandra is eljut. Az első tíz-tizenöt perc alapján úgy tűnhet, az utóbbi idők egyik leggyámoltalanabb hősével kell eltöltenünk két, nagyon hosszúnak ígérkező órát. Azonban ami tortúrának ígérkezik, abból hamar egy nagyon kellemes és kifejezetten szerethető mozi kerekedik, amelyben Stiller a sokadik lúzer karakterét hozza, mégsem nézünk rá emiatt rossz szemmel, míg vágyának tárgya, Wiig egy szimpatikus "szomszéd lány", s nem egy elérhetetlen bombázó. Bár a filmekben ritkán látható helyszínek is sokat hozzátesznek az alkotáshoz, e tényen és Stuart Dryburgh (Zongoralecke) operatőri munkáján túl a legtöbbet mégis a nem tolakodó, mégis mindvégig jelen lévő humornak és az egyedi mellékszereplőknek köszönheti. Közülük Sean Penn emelkedik ki toronymagasan, akinek sziklák közti beszélgetése Stillerrel a produkció legütősebb mozzanata, mely jelenet a rég várt és végül el is érkező pillanat elszalasztásának értelméről sokkal többet mond el, mint azt egy könnyed hollywoodi mozitól várnánk.
James Thurber 1939-es, azonos című novellája már megélt egy megfilmesítést, a címszerepet 1947-ben Danny Kaye játszotta el. Ám ahogy Stiller sem a mozgóképes elődre, hanem az eredeti írásra támaszkodott, úgy Theodore Shapiro komponista is új zenei világot alakított ki, s nem David Raksin korábbi muzsikáját gondolta át. Shapiro mintegy féltucatszor dolgozott Stiller fémjelezte mozin (például: Starsky és Hutch, Trópusi vihar), de ettől függetlenül is vígjátéki zeneszerzőként vonul be a filmes történelemkönyvekbe, amivel nincs is semmi probléma, bár tény, hogy a műfaj viszonylag kevés klasszikusként elkönyvelhető score-t adott a világnak. Ha Walter Mitty történetét vígjátéknak tekintjük, akkor kijelenthetjük: sajnos nem született kivételt erősítő szabály, bár a kép azonnal árnyalásra szorul. Filmzenerajongói szempontból egy igen szerencsétlen esettel állunk szemben ezúttal, amikor a score ugyan nem maradandó, de összességében jól kiszolgálja a filmet, és tesz is pluszt hozzá, azonban lemezen hallgatva már egyértelmű, hogy egy kihagyott ziccerrel van dolgunk. Ennek legfőbb oka viszont Shapirón kívül áll. A jeleneteket ugyanis meghatározóan betétdalokkal támasztották alá, az instrumentális zene alkotója nem sokszor kapott terjedelmesebb tételek készítésére lehetőséget.
A szerző a jól ismert, pattogó labdás reklámfilm alatt hallható "Heartbeats"-szel elhíresült argentin-svéd José Gonzálezzel dolgozott együtt, aki nemcsak gitáron működött közre, de dúdolását is többször hallhatjuk. Így történik ez már a nyitó, lüktető fuvolás "Walter Time"-ban is, mely afféle főtémaként funkcionál, de már itt rögtön jelentkezik a fő probléma: még az egy percet sem éri el hossza, és az egy-két perces időtartam számos más tracket is jellemez. Hiába van rengeteg lehetőség az andalító "Time & Life"-ban és a "Dangling Piano"-ban, az egyaránt bensőséges "Walter Sees Cheryl"-ben, a "Paperclip"-ben, a "Wallet"-ben és a "Cup Reminders"-ben; hiába nagyon szép a "Pub Decision" és dolgozik dél-amerikai világzenei hatással az "Arctic Fantasy", vagy van kedvesen csilingelő hangzás jelen a "Clue #1"-ban és 2-es számú folytatásában, valamint a "Sixth Avenue"-ban és a The Beckoning"-ban; hiába teljesedik ki a szimfonikus zenekar a "Button"-ban, mire kettőt (néha hármat-négyet) pislogunk, már rögtön véget is érnek. A maga négy percével a "Quintessence", valamint a kétperces "Afghan Trek" járt a legjobban, így ha összefüggőbb, de főleg egységes zenei élményt szeretnénk hallani, a CD legvégén szereplő, az előbb említetteket is magába foglaló hét szerzeményt érdemes kifejezetten egymás után meghallgatni.
Az eddig említett kompozíciók a lassabb vagy érzelmesebb kategóriába sorolhatók, ahogy a soundtrack jelentős része is, ezekhez képest vadabb dallamokat tulajdonképpen háromszor hallunk. A "Building Rescue" egy feledhető akciózás, a "Ted vs Walter" egy önmagában értelmezhetetlen stílusmix, melyben kórustól danceflooron át chiptune hangzásig minden van, így a trióból a négyperces "Shark Attack" emelkedik ki dobütemeivel.
Bár a vérbeli filmzenerajongók többsége valószínűleg nem különösebben lelkesedik a betétdalokért, a Walter Mitty titkos élete pozitív példa, mert a külön soundtracken is megjelentetett felvételeknek itt valóban van funkciójuk, említsük is meg a fontosabbakat. Azzal, hogy González a score előadásába is be lett vonva, megszületett a kétféle zenei anyag közötti kapcsolat, hiszen a művész a dúdolás és a gitározás mellett két nagyszerű betétdalt is előad. A "Step Out" és a "Stay Alive" egyébként részben Shapiro szerzeménye is, és jellemzőjük, hogy aki már lemezen hallotta őket, az biztosan alig várta filmbeli felbukkanásukat. González még Junip nevű bandájával is szerepel két feledhető szám, illetve egy John Lennon-feldolgozás, a "#9" erejéig. Szót kell még ejteni napjaink egyik legszimpatikusabb formációjáról, az izlandi Of Monsters and Menről, akik "Dirty Paws"-a már az előzetes alatt is hallható volt, és nem is lehetett ennél ideálisabb szerzeményt találni hozzá, illetve feltűnőbb pont még David Bowie-tól a "Space Oddity", amely egy konkrét, erre épülő jelenetet is kapott, ahol Bowie mellett Kristen Wiig is énekel.
Ha a mozi teljes zenei anyagát és a film alatti hatását egyben nézem, arra abszolút jár a nyolc pont, mivel a betétdalok közt rossz nincs, ráadásul több a kiemelkedő, mint a feledhetőbb, s az instrumentális anyagnak is megvan a maga különleges hangulata (emiatt egy mindkét típusú muzsikát tartalmazó duplalemezes verzió kiadása ideálisabb lett volna). Azt azonban sajnálom, hogy a jelenetek szerkezete okán jobbára csak rövidke score-darabkák születtek, mert Theodore Shapiro kompozíciói remek pillanatokat villantanak fel. Ha lehetősége lett volna ezeket bővebben kifejteni és ezen a nyomvonalon továbbhaladni, úgy most egy rendkívüli albumról beszélhetnénk. Azonban amikor a jelenetekhez fél- vagy egy-két perces szemelvények szükségeltetnek (és ha megnézzük a Shapiro nevével fémjelzett CD-ket, nála sok példát találunk erre az esetre), azzal a helyzettel egyetlen zeneszerző sem tudna ennél többet kezdeni.
