Match Point (2005)

Woody Allen egyszer csak fogta magát, otthagyta Manhattant és Amerikát, fanyar vígjátékok helyett elkezdett jellegzetesen európai filmeket rendezni, és a Match Point volt az első a sorban, amely egyszerre párkapcsolati dráma és thriller. Hőse egy jóképű, törtető teniszsztár, aki, hogy céljait elérje, elveszi legjobb barátja nővérét, és ezzel beházasodik egy gazdag családba, ám amikor megjelenik az említett barát amerikai menyasszonya, a gátlástalan férfi elveszíti az irányítást az események felett, és ez tragédiához vezet. Ez volt Jonathan Rhys-Meyers első igazán komoly szerepe, és ez jelezte az első közös munkát Woody új múzsájával, Scarlett Johanssonnal. Match Point nem szerethető film: szikár, helyenként kegyetlen és egészen más logikára épül, mint amit kedvenc neurotikus rendezőnktől megszoktunk, de mégis fantasztikus darab
A legjobb idézet: Mondja csak, mit keres egy gyönyörű fiatal amerikai pingpong játékos a brit arisztokrácia köreiben?

A világ második legjobb gitárosa (1999) 

Woody Allen régóta készült egy komoly darabra, ám a film terve vagy harminc éven át fiókban maradt, mert a stúdiók csakis komédiára tartották alkalmasnak. Ráadásul a film Allen legnagyobb szenvedélyére, a jazzre épül, és egyben főhajtás kedvenc rendezője, Federico Fellini előtt, hiszen a történet alapvetően az Országúton (1954) szerkezetét követi. Hőse a kitalált gitárvirtuóz Emmet Ray, aki imádja az éjszakai életet, az ivászatokat, kártyacsatákat és a nőket, szereti bámulgatni a mozdonyokat, és legfőbb hobbija éjjelente patkányokra lövöldözni. Emellett a világ legjobb gitárosának tartja magát, illetve a második legjobbnak. Eszményképe, a cigány származású Django Reinhardt, akinek zenéjét hallva a szó szoros értelmében elájul. Az annak idején ünnepelt filmet hamar elfelejtették, pedig kisebb remekmű, és Sean Penn élete egyik legjobb alakítását nyújtja benne. 
A legjobb idézet: Amikor először szexeltem 7 éves voltam. 

A rádió aranykora (1987) 

A rádió aranykora könnyed, önfeledt darab, amely nem valami elfuserált kapcsolatra, bizarr rejtélyre vagy a főhős neurotikus szorongásaira épül, hanem egyszerűen nosztalgiázik és csodás hangulatot teremt. Bemutatja, miként teltek egy manhattani a zsidó család tagjainak napjai a második világháború elején. A rádió az álmodozást jelenti számukra: a pártában maradt nagynéni a fehér lovon érkező herceget várja, a feleség hajdani rajongójáról álmodozik, a fiú naponta megidézi kedvenc rádiós hősét, a családfő azt reméli, hogy szenzációs pénzszerző trükkjével egyszer valóban pénzt szerez. Az álmok azonban ritkán válnak valóra, de egy valakinek mégis sikerül. A füstös manhattani mulató bájos, ám nem túl rátermett cigarettaárus lánya, Sally White bekerül a rádióba, és sztár lesz, amiről álmodott.
A legjobb idézet: Ki az a Pearl Harbor?

Hannah és nővérei (1986)

Sokak szerint – szerintünk is – ez Woody legjobb és legérettebb munkája, amely olyan is, mint a rendező korábbi munkái, de sokban drasztikusan el is üt tőlük. Itt történik talán először, hogy a rendező olyan színészre bízza a főszerepet, aki nem feltétlen illik a manhattani Woody Allen univerzumba, de Michael Caine, a brit színészzseni gyakorlatilag a hátán viszi a filmet, amely egy évet felölelő, szerteágazó családtörténet. A Hálaadás napján gyülekeznek Hannah, Holly és Lee, a New York-i művészcsalád lányai. A biztosítási ügynök férj hűtlensége miatt azonban minden a feje tetejére áll. Elliott a már-már ellenszenvesen tökéletes feleségének a húgába szeretett bele, ráadásul az viszonozza a férfi "vad" szenvedélyét. A neurotikus harmadik nővérnek, Holly-nak viszont a füle cseng, még az is lehet, hogy agytumora van. Itt már Mia Farrow váltotta fel Diane Keatont az aktuális múzsa szerepében, de nem ő az igazi főhős, hiszen egy család üktető, folyton változó és helyenként megkapó, máskor nevetséges szimbiózisát látjuk 
A legjobb idézet: Remek este volt, a nürnbergi perre emlékeztetett.

Annie Hall (1977) 

Ha van igazi esszenciája Woody Allen amerikai filmjeinek – mert külön kell vennünk a teljesen más hangvételű európaiakat -, akkor az az Annie Hall, ahol minden kipipálható, és amely önfeledt összegzést tart mindabból, amiért megszerettük a picike, örökké görcsölő színész-rendezőt. Ő Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete, aki, miután a közelmúltban elhagyta a barátnője, visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába száll a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor a tőle teljesen más háttérrel rendelkező Annie hátat fordít neki, minden áron vissza akarja szerezni a férfiruhát hordó Diane Keatont. A fiatal Christopher Walken eszement monológja, a képről kikérdező Allen, a szereplők igazi gondolatait megjelenítő képaláírások mind-mind zseniálisak, Diane Keaton pedig a rendező legjobb hősnője.
A legjobb idézet: Vessetek a mókusok elé!

Fogd a pénzt és fuss! (1969)

Allen első Magyarországon bemutatott filmje olyan tempóban és sűrűségben hozza a később évtizedeken át idézhető poénokat és gegeket, hogy az már szédítő, különösen egy kezdő esetében. Igaz, Allen akkor már régóta írt másoknak poénokat és komoly stand-upos tapasztalata is volt. Hőse a legfuseráltabb bankrabló, aki a Föld valaha is a hátán hordott, de Virgil Starkwell nem adja fel. Újra és újra próbálkozik, kenyérbe rejtett kamerával, szappanpisztollyal, olvashatatlan fecnikkel, és még azt is hajlandó hazudni, hogy a fülharmónikásoknál játszik, ha csajozni akar, de csak a börtön jön neki össze. Ez a film, ami gyanúm szerint nálunk sokkal népszerűbb, mint Amerikában, egyszerűen megunhatatlan. 
A legjobb idézet: Csak semmi cicó, nálam van a stukker!