Mit tehet a mai nyugat-európai fiatal, ha lázadna egyet a jóléti társadalom ellen? Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson 2001-es rövidfilmjében (Zenemű egy lakásra és hat dobosra) egy hatfős banda - a valóságban is létező Six Drummers együttes - betör egy jómódú polgári lakásba, ám ahelyett, hogy bármit is megfújnának, koncertet adnak a fellelhető leghétköznapibb tárgyakból zörejeket kicsalva, s azokat végül tönkrezúzva. Az ötlet még akkor is szellemes és ügyesen kijátszott, hogy a darab nem is annyira film, mint klip: tíz percig szívesen nézzük a fogkefén és a villanykapcsolón előadott muzsikálást, de egészen más a helyzet bő másfél órában. A Zajháborítók az alkotópáros első egész estés műve, ami az említett ujjgyakorlat felpumpálása tízszeres hosszúságúra. A tervezett "hangverseny" címe immár Zenemű egy városra és hat dobosra, a szobaberendezés pedig központi áramelosztóra és markológépre cserélődik. Simonsson és Nilsson nem érzik, hogy a történetmesélő nagyjátékfilmet már nemigen viszi el a performanszok sora, legyenek a produkciók bármilyen precízen és kreatívan koreografálva. Bár felrajzolnak egy laza dramaturgiai vázat, egyik szálon afféle heist-film paródiaként a csapat összegyűjtése és az "akciók", a másikon egy balfék felügyelő, de ez csak a keret. A tagokról semmiféle pluszt nem tudunk meg az elvetemült dobolási szenvedélyben kiütköző deviancián túl, a zenegyűlölő rendőr mesés átváltozása pedig - melyet bizonyára a nagy poénnak szántak - nagyjából az ötödik perc után megjósolható.
