[img id=427252 instance=1 align=left img]Milyen szakmai kihívásokkal és tapasztalatokkal szembesített eddigi pályád során prózai művek átdolgozásának gyakorlata?

A feladat, hogy prózai művet dramatizáljak, legalább másfél évtizede érdekel. Először – fölkérésre – rádiós adaptációkat készítettem saját könyveimből, a Kulákprésből majd a Jadviga párnájából, illetve Gelléri Andor Endre művéből, az Egy önérzet történetéből. A rádiós műfaj a rádiószínházi hangjátéktól a hangoskönyv-szerű fölolvasásig persze sokféle lehet – viszont ha élő, színházi előadásra gondol az ember, az megintcsak másféle kihívás. 

Adaptáltam színpadra Mikszáth-tól a Különös házasságot, írtam darabot Móricz Erdély-trilógiája nyomán Bethlen címmel, és dramatizáltam Kivilágos kivirradtig című regényét is – ez utóbbit még nem mutatták be, viszont a Kosztolányi Édes Annájából írt verzióm rövidesen színpadra kerül.

Hogyan, milyen inspirációk hatására jutottál el  innen saját műveid  dramatizálásához?

Legmerészebbnek a szerző persze olyankor képzeli magát, ha saját kútfőből, illetve önnön munkáiból merít. Könyveim szerkesztője, Dávid Anna 2008-ban azt írta Idegen testünk című regényem fülére, hogy szereplőimet itt én színpadra állítom egyetlen éjszakára – és engem ez is hozzásegített a beismeréshez, miszerint ez az általa említett színpad tényleg érdekel engem. 

Úgyhogy amikor Alföldi Róbert fölhívott, hogy vegyek részt a Nemzeti Színháznak a Biblia évében meghirdetett pályázatán, rögtön tudtam, hogy ezt a regényemet fogom alapul venni – így készült el a harmadik parancsolat jegyében („Az Úr napját szenteld meg!”) a Magyar ünnep. Alföldi később bevallotta, hogy rendezés közben nem volt könnyű dolga, egyrészt mert az 1940-es éjszakából a múltba is meg a jövőbe is átnyúltak egyes jelenetek, másrészt szerepeltettem egy Kart, amelynek szövegéhez rendre odaírtam: ének. Az instrukció bejött, a darabhoz zenét szereztettek a kitűnő Bella Mátéval, az előadáson zenekar is játszik és kórus is énekel. 

Egyébként Kar már a Bethlenben is volt – és a következő darabjaimban is szerepelt aztán. A Janka estéit A fényképész utókora című regényem Dohányos miniszterének, illetve az ő szeretőjének és feleségének a „történelmi szálából” írtam. Itt az egyes esték között évtizedek is eltelnek, a Kar számos mellékszerepet is játszik – a darab egyetlen, fölolvasószínházi előadásához, a Kar szövegeire pedig Keresztes Tamás komponált és énekelt föl dalokat.

Jól érzékelem-e, hogy saját műveid átdolgozása esetén a színház világa, a megszülető előadás inspirál és foglalkoztat elsősorban az adaptációk során? Miféle más, a prózaírástól eltérő kondíciókat igényel a dráma?

Egy-egy megvalósuló előadás természetesen inspirálja az embert – hogy az igazán termékeny további megoldások felé-e, vagy sem, ez persze kétséges tud lenni –, sőt, számomra az is magától értődő, hogy egy lehetséges előadás ígérete vagy a konkrét megbízás is ihletően hat a szerzőre. Ezt tapasztaltam, amikor – az akkor még létező – Új Színház megállapodott velem a Jadviga párnája dramatizálására. 

[img id=427253 instance=1 align=left img]A színház botrányos annektálásával egyidejűleg a darabot onnan elhoztam – és Orlai Tibor volt az, aki elsőként ajánlotta föl, hogy színpadra segíti. Így mutatjuk be október 12-én a Belvárosi Színházban Hargitai Iván rendezésében, Szokolay Dongó Balázs zenéjével – a szereplők: Ónodi Eszter, Pál András, Gáspár Sándor, Takács Katalin, Pokorny Lia, Lukáts Andor, Szikszai Rémusz, Lábodi Ádám, a koreográfus: Ladányi Andrea.

Ami a kérdésbe foglalt „színház világát” illeti, el kell tehát ismernem annak ösztönző mivoltát, de kiegészíteném azzal, hogy a színház – különösen az előadások megformálása, próbái során – hasznos tudnivalót is bőven kínálhat a magunkfajta darabíróknak, akikre persze mindig ráfér a színház nyelvének leckéiből. 

Anélkül, hogy ennek részleteibe most beleártanám magam, a darabíráshoz hasznos kondícióknak épp ezért azokat nevezném, amelyek képessé tehetik az embert arra, hogy a színpadnak ezt az autonóm – de persze sokféleképpen lehetséges – nyelvét jól értse, beszélje, vagyis tudjon ezen a nyelven írni. Vannak, akik szerint ez üzembiztosan csak úgy lehetséges, ha az ember darabszerzőként lényegében a színházban él – én nem ilyen szerző vagyok –, lehet, hogy nekik van igazuk.
     
Nem érzed-e úgy, hogy regényeid szerteágazó világát, színes szüzséjét leszűkíti a drámai „kivonat”?

Minthogy énszerintem egy színdarab megírásához ugyanúgy a nulláról kell elindulni akkor is, ha van regény-előzménye, mint ha nincs, és mivel egy másik, tehát színházi nyelven ajánlatos azt megírni annak érdekében, hogy az előadáson aztán ki-ki a maga legjobb formájában járulhasson hozzá a közös műhöz, ezért nem találom szerencsésnek azt a megfogalmazást, hogy a színdarab a regény leszűkített „drámai kivonata” lenne – vagy ha tényleg csak az, akkor nem sikerült valami. 

És az lehet, hogy kevésbé szerteágazó, de hogy egy előadássá kifejlődő darab, az eleven színház kevésbé volna színes egy regénynél? – ez is előfordulhat persze, de remélhetőleg ez sem törvényszerű.

Az előadások szövegkönyvei leggyakrabban persze nem egyeznek meg a darabok szerzői változatával, már csak ezért sem fölösleges ezeket publikálni – túl azon, hogy rendelkezésre álljanak további színpadi feldolgozások számára. Drámakötetembe három regényem nyomán írt három színdarabomat vettem föl, a címadó Janka estéit és a Magyar ünnepet (A fényképész utókora, ill. az Idegen testünk nyomán), valamint a Jadviga párnáját. 

Az előbbi kettőt azonos női főszereplőjük, Weiner Janka köti össze, a Jadviga felé pedig a Janka falukutatási helyszíne mutat kapcsolódást – miközben persze nem folytatásai egymásnak, hanem önálló színdarabok.