Hát nem bájos, gondolhatták a forgatókönyvírók, és popsztárt faragtak (nagyon azért nem kellett megfeszülniük) Hugh Grantből. Na nem holmi pöffeszkedő hülyegyereket, hanem tipikus Grant-hőst: egy levitézlett paprikajancsit, olyat, aki a saját romjait is a lehető legmegengedőbb mosollyal nyugtázza.
Egy szó mint száz, Grant ismét a világ legszerencsésebb lúzere, bár Andie MacDowell és Julia Roberts után ezzel a műsorszámmal már csak Drew Barrymore kegyeire és talán némi EU-s pénzre lehet pályázni. Barrymore szintén ismerős szerepkörben illeget: bohókás bejárónőt játszik, egy szakképzett szobanövény-locsolót. A vázolt felállásból egyenesen következik, hogy a szórakozott leányzó előbb-utóbb a pedáns férfiú művirágait is meglocsolja, a dráma előmozdítása szempontjából azonban ennél is lényegesebb, hogy Drew szintén zenész, kész dalszövegíró-őstehetség. Épp amilyenre Hugh-nak szüksége van. Merthogy a nyolcvanas évek és velük az Első Emelet és a Wham királysága mégsem múlt el nyomtalanul. Az egykori popsztár kap még egy esélyt: ha péntekre megvan az új sláger, duettet énekelhet legnagyobb még élő rajongójával, egy újdonsült Britney-klónnal. Innen hát a cím és a feszültségforrás: lesz-e sláger a hét végéig, és vajon merre tart hőseink kapcsolata, miután közös paplan alatt ébredtek a zongora lábai közt. Csupa eleve megválaszolt kérdés, a sztoriból levonható tanulság nem is párkapcsolati, hanem filmszakmai. Az amerikaiak válasza Csányi és Ullman nemrég elkövetett duettjére (S.O.S szerelem!): lehet ezt másképp is csinálni.
