A zaj hangja

Mondják azt is, hogy ornitológusok megfigyeltek már olyan, amúgy meglehetősen közönséges, városlakó madárfajokat, melyek csivitelése, csiripelése furcsa irányban módosult: a hajdani kedves madárdal mára a mobiltelefonok csengőit utánozza. A civilizáció fejlődésével környezetünk zajszennyezése is felerősödött, hiszen szinte bármilyen emberi tevékenység zajkeltéssel jár. Ez azonban messze nem írható csupán az emberiség számlájára, sok sarunk van, de erről speciel nem csak mi tehetünk. A természet önmaga zajok végtelen óceánját generálja: az élet maga zajkeltő tényező. Dobog a szívünk. Az anyaszív dobbanása tulajdonképpen az első zaj, amit meghallunk. De zajt kelt az élettelen természet is: ha odafigyelünk, ha úgy hallgatjuk, akkor zenét szolgáltatnak a [img id=295198 instance=1 align=left img]Föld tengerei a szakadatlan hullámzással, a gejzírek a pulzáló kitörésekkel, zene a szélfútta erdő lombjainak suhogása, de még akár lehet zene a rianó jég félelmes hasadása is. Csillagászok óriási parabolaernyőkkel kagylózzák a világűr zajait, természetesen ők másféle információk után kutatnak, de az Univerzum atomi rezgésének végtelen számú felharmonikusai is szólhatnak zeneként. Ezek azonban csak kellő asszociációs készséggel felvértezve, igencsak átvitt értelemben szólhatnak zeneként. Az anya dobogó szívének ritmusa, melyet a méhben fejlődő magzat piciny szíve ellenpontoz – már könnyebben tűnik zenének, hiszen van ritmusa. A huszadik század első felének globális művészeti avantgardizmusa a zenében is fontos változásokat hozott: a zeneszerzők egyre jobban kezdték műveikbe beépíteni a természet hangjait. Nem új találmány ez, a természeti népek ösztönös népzenéje mindig is az őket körülvevő természet hangjait próbálta utánozni, a túl intellektuálissá vált modern zenében ez azonban újdonság varázsával hatott. Sztravinszkij vad ritmusai a Tavaszt, mint az élet kezdetét ünnepelték, a század közepének repetitívjei (Riley, Reich) pedig már tudatosan építettek az emberi civilizáció monotonitására. A könnyű zenében megjelentek furcsa ipari zajokat, olykor konkrétan gépeket hangszerként használó irányzatok (Test Dept, Kraftwerk), valamint napjaink népszerű elektronikus tánczenéje, a DJ-k kultusza is (részben) innen ered.

Ami még nem volt

Zenei környezetben játszódó krimi, melynek alapvető konfliktusa egy zenemű előadása lenne – na ilyen még biztosan nem volt a filmtörténetben. Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson Zajháborítók című filmje e tekintetben mindenképpen az első, hiszen arról szól, hogy egy radikális zenei elképzelésekkel rendelkező, fiatal zeneszerzőnő, elhivatott társaival megpróbálja bemutatni korszakalkotó művét, a Zene városra és hat dobosra című négytételes szimfóniát. Mivel ehhez az eseményhez egy egész várost, beleértve annak kórházát, áramszolgáltató központját és egyéb fontos létesítményeit kell igénybe vennie, érthetően okoz majd nem kis fennakadást a többi néhány százezer ember életében. Ez, valamint a próbafolyamat áldozatai az oka annak, hogy e műalkotás felkelti az érdeklődését a rendőrségnek is, amely Amadeus nyomozót (Bengt Nilsson) állítja rá az ügyre, aki véletlenül éppen egy híres karmester tökéletesen faarcú- és fülű bátyja. A film innentől egy klasszikus krimi törvényszerűségei szerint halad a végkifejlet felé…

Groteszk, vicces és ellenállhatatlanul szórakoztató

film kerekedik ebből az első hallásra minden bizonnyal idiótának tűnő sztoriból. Ennek okai egyrészt a filmen végighúzódó, kreatív és közérthető, ám sajátos zeneiségben, másrészt pedig hagyományosnak tekinthető filmes jegyekben, illetve a kettő összecsengésében keresendők. A film tényleg egy krimi, némi romantikus felhanggal, azonban a "bűnözők" alapvetően szimpatikusak. Sajátos elképzelésüket megvalósítani akaró művészek, akik azonban ezzel ártani nem akarnak. Kívülről persze, mindez úgy tűnik, valakik a rend ellen dolgoznak, s ezt a rendőrségnek meg kell akadályozni. A sors (illetve az írók) iróniája, hogy az ügy egy olyan nyomozó kezébe kerül, aki zenészcsaládból származik ugyan, de az égadta világon semmi hallása nincs. Az új skandináv filmekre jellemző groteszk látásmód helyenként enyhe feketehumorral keveredik, máskor viszont tiszta tekintetű, naiv jóindulattól mosolyog. Üresjárat nincs a filmben, még akkor sem, amikor megtudjuk a tanulságot, miszerint csend a lelke mindennek. Működnek a krimi sablonjai, izgalmas a zene, amely ez alkalommal igazi cselekményszervező tényezővé lép elő, a vicces, elrajzolt figurák pedig látható élvezettel fickándoznak a szokatlan történetben. Nagyon régen szórakoztam ilyen jól filmen.

Kinek ajánljuk?
- Zenészeknek, de főleg, dobosoknak, DJ-knek.
- Zenerajongóknak, amennyiben el tudnak rugaszkodni a dallamközpontúságtól.
- A skandináv filmek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Fafülűeknek, zenegyűlölőknek.
- Akik a groteszk, olykor bizarr humortól agybajt kapnak.
- Akik siratják Harry Pottert.

9/10