A Dogora - ne mismásoljunk - egy szereplők és szöveg nélküli film. Nevezhetnénk zenés filmnek, filmes zenének, dokumentum- vagy kísérleti nagyjátékfilmnek, de igazán egyik kategória sem illik rá. Patrice Leconte, az emberi lélek nagy ismerője ezúttal úgy tesz, mint akit ledobtak Kambodzsában, és fegyverrel kényszerítették rá, hogy a kezébe vegyen egy kamerát.

Másfél napos munkával bárki tudna az archívumából olyan fotósorozatot csinálni, amelyen profilból, vagy ülve, netán főzés, esetleg - visszaélve kiszolgáltatott helyzetükkel - alvás közben láthatunk embereket. Persze ez csak arra lenne jó, hogy megmutassa, milyen különbözőek és mégis milyen egyformák vagyunk.

Hogy egy ilyen nem túl eredeti ötlet azonban filmnek kevés, azt érezhette Patrice Leconte is, ezért kitalált hozzá egy történetet. Saját bevallása szerint a Dogorát "egy hihetetlen szimfonikus szvit" és egy egzotikus utazás ihlette meg.

A valóságban a szimfonikus szvit azonban nem az egyedüli aláfestése a világ egyik legszegényebb országáról készült képeknek (by Étienne Perruchon), van ott csasztuska, Carmina Burana, szláv tercelő népdal, sőt Kodály Zoltán-mű is. Ami nincs: tradicionális kambodzsai zene, vagy legalább kambodzsai fiúzenekar-sláger.

Ez a zenei egyveleg olyan koncepciótlan lett, hogy Leconte már akkor is jobban járt volna, ha csak zajokat rakott volna a képek alá: a piaci árusok trécselését, a kaucsukfa szisszenését, ahogy megvágják, vagy a varrógépek zakatolását.

Sajnos azonban nemcsak a zenéből nem derül ki, hogy Kambodzsában vagyunk, hanem a képekből sem. Ha nem vagyunk nagyon jártasak a távol-keleti karakterek azonosításában, és nem ismerjük fel kapásból a kambodzsai nemzeti zászlót - amit az egyik körforgalomban felvett képsorozaton pillanthatunk meg -, akkor elvesztünk.

Lehetnénk bárhol Ázsiában, ahol öten ülnek egy motorbiciklin, ahol vízre épült viskókban laknak, ahol aratnak, vagy ahol alszanak. Vagy bárhol a világon, ahol autót mosnak, folyóban fürdőznek vagy bárban táncolnak.

Ami azonban biztos nincs sehol a világon, ahol előkerül egy felvevőgép, az az, hogy az alanyok nem néznek a kamerába. Szinte már olyan érzése van a nézőnek, mintha kandi kamerás felvételeket látna. Annyira életszerűtlen és annyira zavaró ez a körülmény, hogy már-már élvezhetetlenné teszi ezt az audiovizuális kalandot.

Az a megengedő gyanúm, hogy Leconte készíthetett - vagy készít - egy dokumentumfilmet Kambodzsáról, és az utolsó pillanatban kihalászta a kukából azokat a filmfecniket, amik már nem kellenek, és gyorsan összevágott belőle egy filmet, mert a másikkal nem lett kész határidőre.

A nem megengedő változat az lenne, hogy Leconte ezt pont így, pont ilyenre akarta. A Lány a hídon és az Intim vallomások rendezőjétől azonban igencsak furcsa lenne egy ilyen szándék. Leconte eddig arról volt híres, hogy nagyon ismeri az embereket, nemcsak filmjének szereplőit, hanem nézőit is. Finoman és precízen adagolta a szerelmet, a filozófiát, a magányt, az élni akarást és a boldog véget.

Hogy ezúttal miért készített mégis egy vásári zenés képeslapot, talán sosem tudjuk meg.