Undor, vágy, kitörő nevetés, meghatottság, viszolygás, rajongás, hányinger, elérzékenyülés, együttérzés – ahogy telnek a film percei, úgy színesedik az elemi reakciók skálája. Amin osztoznak: minden fordulattal, jelenettel valami erőteljes érzés árad szét benned. A végére pedig, mint mikor egy feszülő-fájó hólyagot felvágsz és kiürítesz, egyszerre nyugodtnak és üresnek érzed magad. Már nem táncol rajtad senki.
Különösen szabálytalan film ez. Zabolátlan és érzékeny, exhibicionistán taszító és megejtően szerethető, mint maga Helen (Carla Juri), akiről ez a történet szól. Főhősünk a kicsit zavartan bájos tinédzser, aki minimum extrém kapcsolatban áll a különböző testnedvekkel, genitáliákkal és úgy általában a higiéniával. Mint Amélie bizarr tükörképe, Helen a szó szerinti érzékiség tablóját tárja fel, míg olyan átlagosnak ítélt problémákkal küzd, mint elvált szülei összebékítése aranyeres kórházi kezelése apropóján vagy éppen egy bimbózó talán-szerelem megélése. Míg a film és Helen maga – ó, a cím nagyon is helyénvaló! – már az első jelenettel határozott és tabudöngető gyomrost visz be (a moziban egyszerre felszisszenő hangok alapján főleg a női nézőknek), fokozatosan bele is merít az ösztönös, primér érzékelés zavarosába. Látni, hallani, tapintani, szagolni, ízlelni mindent, bármit, csillapítani az étvágyat, legyen az a gyomoré vagy a vagináé: ez Helen számára a valóság és a létezés megtapasztalásának bizonyossága, az egyetlen mód, ami megfoghatóan visszacsatol a mindörökké éppen jelenlevő pillanatba.
Nincs jövő és mintha nem lenne múlt – ez utóbbi kijelentést vetkőzi le fokozatosan, egyre erőszakosabban és ellentmondást nem tűrőbben Helen pszichéje. A határtalan játékosság és a mohó szexuális habzsolás nyomában alakot öltő lelki-érzelmi sérülések eredői álmok, vágyak és emlékek összemosódó és egymást felülíró kaleidoszkópjában rajzolódnak ki. Már-már pszichedelikus képek, víziók, flash-back jelenetek, tér és idő csúszik egymásba éppen olyan törötten-csapzottan, amilyen Helen lelke is. Fokozatosan világossá válik, hogy a nagy kísérlet, a higiénia negligálásának életprogrammá növesztése maga az elemi lázadás és tagadás a felnőttek sterilen képmutató hallgatásával és életképtelenségével szemben.
A zavart, egoista, érzéketlen szülők diszfunkcionalitása nemcsak Helen életét mérgezte meg, de a hasonlóan steril és életképtelen társadalomnak is görbe tükröt tart. Ennek a két, csupán életkorukat tekintve felnőtt embernek az alakja, akik mind szülőként, mind házastársként csődöt mondtak, akik alkalmatlanok a pozitív modell átadására, és úgy általában a meghitt kommunikációra és kapcsolatteremtésre, fájóan és groteszk módon mutat rá az elkoptatottságában is valóságos és hétköznapi elidegenedésre. Az Anya és Apa működésképtelensége pedig mi mást is teremthetne, mint egy olyan kis lényt, aki sérültségében képtelen felülemelkedni a világ megtapasztalásának testi-szenzuális szintjén, miközben öntudatlanul, de következetesen pusztítja és el is vesztegeti ezt a testet.
Helen és a film – egyívásúak. Amilyen ellentmondásos a kis főhősnő, olyan torzonborz kevercs a film is. Egyfelől meglovagolja a német tinifilm „hagyományát" (Hangyák a gatyában, Csajok a csúcson) és mindennek tragikomikus kereteket skiccel fel. Másfelől érzékeny szerzői filmként Charlotte Roche polgárpukkasztó regényének adaptációja, ami vadul hányja egymásra a legszélsőségesebb érzéseket, reakciókat és fordulatokat – gyakran éppen olyan határsértően, -feszegetően, mint teszik azt a kamaszok. És ahogy a kamaszok, vadságában is őszinte, bájos, szerethető darab. Mint egy többfázisú hatóanyag, úgy áramlik szét benned: előbb az extrém érzelmi, zsigeri reakciók, aztán felnyom mindent az agyadba, hogy gondolkodj rajta egy sort. Ugyan hol van ettől a Tágra zárt szemek Nicole Kidmanje a vécén...
