valami édes illat gyűrűzik a levegőben, csupaszín vattacukor a szocreálban. majd' két órája várok arra, hogy belépjen a művházba börcsök enikő. mert a krétakör hiába porzik nagyban, ő még sehol. és akkor lekászálódik az asztalról venczel vera, és akkor ott gubbaszt nagy buci szőrkucsmában mögötte. ruhája színei hűen viselik a díszletéit, neonzöld és narancs. karcol a gomolygó édesbe a rekedtsége, a szájból vaskos szavak puffannak a földre. nunáról ugrik sajtra, sajtról nyúlra lő. az emberünk mögött fekete kartonba tekercselt marléneditrih, férfiszerepben, nunával. a palettára hanyagul felvitt nő- és férfifoltok idővel összefolynak, s míg a régóta várt eleinte férfiként van jelen, a záróakkordokat már puszta emberi valójában hallatja. a színésznő finoman lebegteti a nemiséget. a kucsma alól szörcsögő tekintete egyre zavarosabb, riszált fenekektől, hebehurgya ítéletektől ittas. börcsök enikő a szája szélét vakarja, unottan támasztja az állát, mondom, vakar, túr, tát. észre sem veszem, hogy a lifegő levegő már nem egy macsót biggyeszt, aztán ocsúdhatok arra, hogy a színpadon megint egy nő van, egy nőnek a szálkás bokáját, mezítlábas talpa koszát látom. széles terpeszben ül, összetörve, mégis valami női erővel, iróniával, derűvel. előbb telefonkönyvvel a feneke alatt, minthogy kicsi a bors, tehát pócoljuk. kutyák közt csahol, szinte látom, ahogy beleböfög egy ítéletbe, aztán pakk, és újra villan az addig bárgyú tekintet.
falusi írnokból lesz bíróvá. megsegít egy töppedt menekültet, az pedig majd őt, hiszen az ő szerepében pompázva nyeri el a vastapsot, ami egészen a bírói asztal mögé repíti. a lepény és a hideg tej ízére mind kevésbé emlékszik, a törvényen kívüli világ törvénye maga. ravaszul cselez jobbra-balra, szót, tudva, senki sem emel, hiszen mégiscsak ő viseli a talárt, a törvénykönyvet ha mégannyira is a feneke alatt. mert tudvalevő, másképp nem érné fel a kontrázást.
részeg hajósként marad a bírói székben, egy részeg tengeren, mégis vegytisztán. brecht orlandója a vígben. édes vöröset kortyol, mit kortyol, dönti magába a szeszt, hogy aztán a ringlispílről játssza a mindenhatót. következetesen emeli mind a bal, mind a jobb kezét, a marokba többnyire onnan csusszan, ahonnan jut bőven. és a nép még kér, játékot, szemfényvesztést, játszi igazságot. az etetés pórázról történik, hosszan futtatnak köröket is vele, ő meg csahol, nyáladzik, vádol. a levegőben pedig egyre töményebb az áporodott borszag.
a baj akkor kezdődik, amikor valaki józanságába részegedik bele. az illető gruse, ő kontrázik, anyaságát bizonyítandó, meg az a töppedt szattyánpapucsos. ez hazavitte, az mind megenné. és a pecsétviasz könycsepp megdermed, mert valaki lát, látja őt magát, érzi a kocsmabűzt. a kezei kérgesek, a körme alatt talán megbújt a kosz, de olyan tükörré lesz, ami elé nem lehet mosdatlan talppal állni. mintha derengene a friss lepény és a hideg tej íze. az édesvörös páráját egyre vizezi, fröccs lesz, majd végül forrásvíz. hiába a tenyeres-talpas lépések a deszkákon, a csapzott vállak és az egy-két számmal nagyobb viharkabát, börcsök enikő egyszerre veszíti el nemét, és talál vissza valami mélyre ülepedett nőiségbe, amitől már csak egy billenés a csupasz emberi.
