A „klasszikus” forgatási balesetekről már írtunk, de rengeteg egyéb akadály is nehezítheti a stáb dolgát. Lássuk most a legextrémebbeket.

10. Amikor kiszárad a folyó

William Friedkin épp a csúcson volt, amikor elvállalta az 1977-es A félelem ára megrendezését. Valószínűleg a Francia kapcsolat és Az ördögűző sikerével magyarázható, hogy a stúdió belement abba, hogy a produkció építsen egy hatalmas hidat a Dominikai Köztársaság egyik folyója felett. Sajnos, mire készen álltak volna a hídjelenet leforgatására, a folyó kiszáradt.

Friedkin nem akart trükkfelvételekkel vizet varázsolni a kiszáradt mederbe, inkább az egész forgatást áthelyezte Mexikóba, ahol egy másik folyó fölött újjáépíttette a hidat. Az 1976-os nyár azonban elég brutális lehetett, mert ez a folyó is kiszáradt, mielőtt a forgatás elkezdődött volna.

Azt már senki nem tudhatja, hogy folytatta volna-e a hídépítéseket a rendező, ha hagyják, mert a stúdió megelégelte a pénzszórást, és Friedkin kénytelen volt inkább az effektcsapat munkájára támaszkodni – és utólag nem is bánta meg, mert a jelenet így is lenyűgöző lett. Az acélkábeleket kopott kötelek közé rejtették, így a híd kellően rozogának tűnt, miközben rejtett hidraulikus rendszerek ingatták. A folyóban maradt kevéske vizet szivattyúk pumpálták át a locsolóberendezésekbe, és ezek biztosították az esőt.

9. Szívroham, viharok, kokó és Marlon Brando

Nem a legjobb ómen, ha egy film címében az "apokalipszis" szó szerepel, ahogy azt Francis Ford Coppola is megtapasztalhatta. Ahogy az sem szerencsés, ha 30 millió dollárt fektetsz be a saját pénzedből egy filmbe.

A Kambodzsában játszódó Apokalipszis most!-ot a Fülöp-szigeteken forgatták. Bár a forgatásnak öt hónapig kellett volna tartania, több mint egy évig elhúzódott, és közben minden elromlott, ami elromolhatott. Viharok tették tönkre a díszleteket, Martin Sheen szívrohamot kapott, és Coppola visszaemlékezései szerint mindenki bekattant egy kicsit.

Sheen túl sokat ivott, Dennis Hopper túl sokat kokózott, Coppola pedig epilepsziás rohamot kapott.

Aztán megjelent Marlon Brando, felkészületlenül, de cserébe jelentős túlsúllyal. A forgatás egy hétre leállt, hogy Coppola átvehesse vele a szövegét. Aztán Brando leborotválta a fejét, és úgy döntött, hogy csak árnyékban engedi magát filmezni. A rendező, tudván, hogy ha a film bukás lesz, akkor csődbe megy ő maga is, idegösszeomlást kapott, és már az öngyilkosságot fontolgatta. Az Apokalipszis most végül elkészült, és kultikus mestermű lett belőle.

8. Amikor nem tetszik a felhő

Vannak megszállott rendezők, akik azt akarják, hogy minden részlet stimmeljen, de a filmezés drága mulatság, ezért kompromisszumot kell kötni a direktor művészi elképzelései és a pénzügyi korlátok között. A legtöbb alkotó ezt a kényszert elfogadja - nem úgy a Szarvasvadásszal berobbanó Michael Cimino, aki következő munkájával, A Mennyország kapujával majd egyéves csúszás és a költségek megtriplázódása után készült csak el.

Többek közt azt akarta, hogy a díszletek történelmileg hitelesek legyenek, ami érthető, de ő le is bontatta és újjáépíttette őket, ha nem tetszett neki valami. Annyi felvételt készített, amihez körülbelül 0,4 millió méternyi filmre volt szükség. A stúdió pedig mindehhez kénytelen volt asszisztálni, mert Ciminónak sikerült abszolút művészi szabadságot garantáló szerződést kiharcolnia. Ezt arra használta, hogy a látszólag lényegtelen részleteket is pontosan kidolgozza, Kris Kristoffersonnak például legalább 50-szer kellett csattintania az ostorral, mire Cimino elégedett volt a csattanás hangjával. Öntözőrendszert is telepítettek, hogy a csatatéren a fű a zöld megfelelő árnyalatában pompázzon, de a legabszurdabb az volt, amikor a forgatás órákra leállt - a szereplők, a stáb és a statiszták nem csinálhattak semmit -, amíg

Cimino arra várt, hogy a megfelelő felhőfajta besodródjon a képbe.

Amikor a forgatás végre véget ért, Cimino lecserélte a zárakat a vágószoba ajtaján, és elkezdte átnézni a kilométernyi felvételt. Annyira elégedett volt a filmjével, hogy az első munkakópia 5,5 órás lett, aminek a stúdió nyilván nem tapsolt. A végleges film 3,5 órás lett, és annak rendje és módja szerint megbukott, a stúdiót is csődbe taszítva.

7. Amikor nemcsak a film, a forgatás is brutális

John Boorman 1972-es Gyilkos túrája nem a gyenge idegzetűeknek készült. A történet négy városi férfiről szól, akik kirándulni indulnak a vadonba, ahol aztán a vártnál sokkal vadabb dolgokat találnak. Miközben a túlélésért küzdenek, egyre mélyebbre süllyednek fizikailag és lelkileg is.

A film forgatása sem volt éppen egy délutáni teaparti. Boorman azt akarta, hogy a színészek minden kaszkadőrmutatványt maguk hajtsanak végre a vadvízi kenutúra közben. Burt Reynolds később azt állította, hogy

Boorman ragaszkodott ahhoz, hogy a jeleneteket időrendben vegyék fel, hogy átírhassa a forgatókönyvet, ha valamelyik színész meghalna.

Amit nem lehetett kizárni.

Jon Voight például védőfelszerelés és drótok nélkül végezte a sziklamászást, mert Boorman azt akarta, hogy a jelenetet közeliben vegyék fel. Reynolds eltörte a farokcsontját, amikor egy vízesésen haladt át a kenuval. Valószínűleg ezért néz ki a film összes szereplője olyan ramatyul, de végül senki sem halt meg, és a kritika imádta a produkciót, amely két Oscar-jelölést is begyűjtött, köztük egy rendezőit.

6. Amikor a sztár fogyóeszköz

A hollywoodi sztároknak általában jó dolguk van. Saját lakókocsit, öltöztetőket és személyi asszisztenseket kapnak, külön fodrászuk és sminkesük van. A kamerák előtt viszont sokszor veszélyes mutatványokra is rákényszerítik őket.

Csak néhány példa a sok közül: Brendan Frasert majdnem felakasztották, amikor a hurok biztosítéka nem működött A múmiában. Isla Fisher majdnem belefulladt egy víztartályba a Szemfényvesztőkben. Margaret Hamiltont az Óz, a csodák csodája első jelenetében felgyújtották, amikor a lábai alatt lévő csapóajtó nem nyílt ki.

Ők túlélték, de nem mindenki volt ilyen szerencsés: Vic Morrow és két gyerekszínész egy helikopterbalesetben vesztette életét a Homályzóna forgatása közben. A színészt és az egyik gyereket a nagyobbik rotor gyakorlatilag lefejezte, a másik gyereket pedig a géptest nyomta agyon. A két kisgyereket ráadásul feketén dolgoztatták, hogy megkerüljék a gyerekszínészekre vonatkozó biztonsági előírásokat, és gyorsabban haladhassanak.  A tragédia a filmtörténet egyik leghosszabb peréhez, és a biztonsági előírások szigorításához vezetett.

5. Amikor idegesíted a szomszédokat

A filmforgatás kellemetlenségekkel is járhat, már ami a helyszín közelében élő és dolgozó emberek mindennapjait illeti – elég csak a közlekedési korlátozásokra gondolni. Bár a produkciós cégek ilyenkor fűt-fát megígérnek a helyieknek, a filmesek sokszor túllőnek a célon.

Számukra kiváló elrettentő példa lehet az eredeti, 1967-es Doktor Dolittle forgatása. A stúdió elfoglalt egy egész falut az angliai Wiltshire-ben, és még egy hatalmas mesterséges gátat is épített. A falusiak finoman szólva se repestek a boldogságtól. Egyikük egy SAS-tiszt, egy bizonyos Ranulph Fiennes volt.

Megpróbálta (sikertelenül) felrobbantani a gátat a munkahelyéről „kölcsönvett” robbanóanyaggal.

Elbocsátották a hadseregből, amit utólag már valószínűleg nem bán, mert helyette felcsapott hivatalos felfedezőnek, és expedíciós vezetőként bejárta az egész világot. 

A Doktor Dolittle pedig az időjárási és a szereposztási problémák, illetve az állatszereplők miatt sokszorosan túllépte a költségvetést, utána pedig a jegypénztáraknál sem teljesített jól.

4. Amikor túlságosan valósághű a produkció

A realizmus természetesen üdvös dolog a filmekben, kivéve, ha túlzásba viszik, amire Noel Marshall filmje, a Roar (Üvöltés) a legjobb példa.

A rendezőnek az a kiváló ötlete támadt, hogy saját családjával forgatja le a sztorit, amelyben vad oroszlánok támadnak egy Kelet-Afrikában tevékenykedő természettudósnak a helyszínre látogató családjára. A Roarban szerepelt a felesége, a Madarakból ismert Tippi Hedren, mostohalánya, Melanie Griffith, és két fia, John és Jerry. A filmtörténelem legveszélyesebb filmforgatásaként elkönyvelt forgatáson 150 nem betanított vadállattal dolgoztak együtt, akik

a stáb nem kevesebb mint 70 tagját támadták meg valamilyen módon.

Griffithet egy oroszlán olyan csúnyán arcon harapta, hogy ötven öltéssel kellett összevarrni a sebet, és később arcplasztikára is szorult. Tippi Hedrennek a lába tört el, amikor egy elefánt ledobta a hátáról, plusz egy nőstény oroszlán hátulról fejbe harapta (az incidens a film végső változatába is bekerült); a sebet 38 öltéssel kellett összevarrni. Az operatőrt, Jan de Bontot csaknem megskalpolta egy fejébe harapó oroszlán – végül nem kevesebb mint 120 öltéssel tudták megmenteni a fejbőrét. A rendezőt magát pedig annyiszor támadták meg az oroszlánok és egyéb nagymacskák, hogy már üszkösödni kezdtek a sebei. Az ördögűző executive producereként ismert filmes a Roar után nem rendezett több filmet – talán jobb is.

3. Amikor egy kicsit kiesik a forgatási helyszín

Mitévő legyen az egyszeri rendező, ha filmje egy különleges, de kissé távoli, vadregényes vidéken játszódik? Vagy kihasználja a hollywoodi díszletesek szakértelmét, és egy stúdióban kényelmesen felhúzza az egzotikus díszleteket, vagy az egész stábbal együtt bepakol a kofferba, és irány a világ túlsó fele, hogy autentikus helyszíneken kezdődhessen meg a munka. Kevin Reynolds az utóbbi mellett döntött, így történelmi témájú blockbustere, a Rapa Nui – A világ közepe forgatásához a Húsvét-szigetre utaztak.

A Csendes-óceán távoli szegletében fekvő helyet azonban eleve nehéz volt akkoriban megközelíteni, és még ennél is nehezebb volt ellátmányt hozatni a stáb élelmezéséhez. A film a Húsvét-sziget történelmét dolgozta fel, bemutatva, mi történt azzal a néppel, melynek tagjai annak idején a híres kőfejeket építették. A stáb a 20 millió dolláros büdzsé nagy részét a helyszín hitelességének megteremtésére fordította, így

2. Amikor sok az eső a sivatagban

Vannak olyan dolgok, amiket az ember magától értetődőnek vesz: a fű zöld, az ég kék, a sivatagban pedig csak homok van, és sosem esik az eső. Hogy az utolsó példa mennyire nem igaz, azt a Mad Max-filmek atyja, George Miller és stábja a saját bőrén tapasztalta, amikor a Mad Max - A harag útja forgatásán, mellőzve minden CGI-trükköt, igazi autóroncsokkal száguldoztak a Namib-sivatagban.

A rendező eredeti tervei szerint a forgatásra Ausztráliában került volna sor, a kiszemelt helyszínen azonban váratlanul akkora mennyiségű eső esett le, hogy a disztópikus sivatag buja oázissá változott.

A Mad Max – Virágos út nem hangzik olyan jól,

Miller így jobb híján egy kontinenssel odébb költöztette a stábot – és jól tette, mert 6 Oscar-díjat így is begyűjtött a film, és már most kultklasszikusnak számít.

1. Amikor víz nélkül kell hajót sétáltatni

Werner Herzog mindig nagyban gondolkodik. Filmjei olyan karakterekről szólnak, akik nem félnek követni az álmaikat, még akkor sem, ha az álmaik őrültségnek tűnnek.

Az 1982-es Fitzcarraldót egy Carlos Fitzcarrald nevű perui-ír gumibáró (Klaus Kinski) valós története ihlette, aki az 1890-es évek végén egy darabjaira szétszedett gőzhajót szállított át egy, a szárazföld belsejében lévő folyóhoz. 

Herzog realizmust akart, sőt, még többet: ő egyben szállított át egy, az eredetinél jóval nagyobb, 365 tonnás igazi hajót fel a hegygerincen az Amazonas közelében. Herzog nem akart kameratrükkökre, makettekre vagy más filmes technikákra támaszkodni, helyette úgy döntött, hogy csak a filmben látható köteleket, csigákat és egy buldózert használ az út megtisztításához, és persze rengeteg bennszülött statisztát. Valójában ők húzták fel a hajót a hegyre. A kötelek acélkábeleket rejtettek, amelyek nagyon felforrósodtak, és vödrökkel kellett őket hűteni, mielőtt a kötél kigyulladt vagy a kábel elszakadt volna. Minden alkalommal, amikor a csónak 9 métert mozdult, a forgatás megállt, hogy a kamerákat is áthelyezzék. Hatalmas farönköket tettek a csónak alá, hogy megakadályozzák, hogy a hajó beleálljon a talajba, és mivel ez is látható a filmen, nem daruval, hanem kézzel kellett dolgozni.

Herzog fejébe vette, hogy a nézőknek az egész hajót kell látniuk mozgásban, és nem volt hajlandó közeli felvételekkel trükközni. Két hétbe telt, amíg a hajó felért a hegy tetejére, majd hathónapos szünetet kellett tartaniuk, mert a túloldali folyó vize szinte teljesen kiszáradt. A hajót a csúcson egyensúlyozva hagyták, amíg a folyó újra meg nem duzzadt. Hat hónap víz nélkül töltött idő és amortizáció után a hajó majdnem felborult, amikor a vízbe ért. Az őrült forgatás ellenére, vagy éppen azért, a jelenet a filmtörténet egyik legikonikusabb epizódja lett.

Via: Listverse