Pontosan harminc éve - 1993 októberében - zajlott le az ún. mogadishui csata, amikor az amerikai különleges erők fegyveresei, rangerek és a Delta kommandó egység a szomáliai főváros kellős közepén ütöttek rajta egy helyi hadúr, Mohammed Farah Aidid emberein. A 30 percesre tervezett villámakció 18 órás vérfürdőbe torkollott, a csapdába került támadók 18 katonát, 77 sebesültet és két Black Hawk típusú harci helikoptert veszítettek, egy pilóta pedig fogságba esett. A feldühödött csőcselék diadalmasan hurcolta át az egész városon az elesett amerikai katonák holttestét, és az erről készült képek bejárták a világot.

Az amerikaiak a csúfos kudarc után hamarosan kivonultak a térségből,

és megszületett a Szomália szindróma kifejezés, amely a következő évtizedekre meghatározta az amerikai külpolitikát. Az ütközetet dolgozta fel Ridley Scott nagyszerű filmje, A Sólyom végveszélyben (2001), amely rendkívül hitelesen mutatta be a történteket – de nem mutat be mindent, és ha ritkán is, de néha eltér az igazságtól.

A film bevezetőjében megtudjuk, hogy a szomáliai polgárháború éhínséget idézett elő, és a humanitárius szállítmányok védelmére az ENSZ békefenntartókat küldött, akiket Aidid megtámadott. Ami nem pontosan így történt. A békefenntartók aktívan befolyásolták a helyi politikát, más hadurakat preferáltak, képviselőik többször is megsértették Aididot, a megtámadott pakisztáni alakulat pedig előzőleg a tömegbe lőtt, amikor egy népszerű rádióadó épületébe hatoltak be felhatalmazás nélkül.

Ezután a szomáliaiak már amerikaiakra is támadtak, és ezért vált Aidid elfogása elsődlegessé – és innen kezdődik A Sólyom végveszélyben. Ahol kissé meglepő módon maga Mohammed Farah Aidid tábornok meg sem jelenik. A Marokkóban forgatott filmben egyébként egyetlen szomáliai vagy a közvetlen térségből származó színész vagy statiszta sem játszik.

A csata történetét elsőként Mark Bowden újságíró dolgozta fel egy 29 részes monstre cikksorozatban a The Philadelphia Inquirer napilapban 1997-ben, majd ebből született az a könyv, amit Ridley Scott filmje alapjául szolgált. És a csata bemutatása remekül sikerült, Scott pedig pontosan megmutatja azokat az orbitális hibákat és zűrzavart, amelyeknek köszönhetően az amerikai katonák mozgó céltáblákká, a méregdrága harci helikopterek pedig ócskavassá váltak – és nem próbálja vérszomjas vadállatokként bemutatni a szomáliaiakat. Akiknek a sorsa a legtöbb amerikait amúgy sem érdekelte, és ezt a film sem tagadja.

Szinte minden részlet pontos és valósághű,

a monitorokon főhadiszálláson az igazi csata műholdfelvételeit látjuk, eredeti rádióbeszélgetéseket hallunk a háttérben, és minden egykori résztvevő a saját nevén szerepel – és olyan remek színészek játsszák őket, mint Josh Hartnett, Eric Bana, Tom Sizemore, William Fichtner vagy a szinte mindig katonát alakító Jason Isaacs.

Minden idők 10 „legszebb” háborús filmje

Egy háborús eposz esetében mindennél fontosabb a képi világ, amelynek be kell rántania a nézőit a harc kellős közepébe - vagy pont fordítva, egyfajta kontrasztot kell állítania az ember okozta pusztítás és a természet között.

Tovább

A kivétel a Ewan McGregor által játszott Grimes tizedest. A valódi tizedes, bizonyos John Stebbins ugyan kitüntetést kapott a csatában tanúsított helytállásáért, de 2000-ben 30 évre ítélték gyerekmolesztálásért és nem festett volna jól a neve a filmben. A változtatást a Pentagon kérte, és Scott engedett – boldogon tette, mert megkapta azt, amit a G. I. Jane (1997) esetében nem, a hadsereg támogatását, ami egy ilyen produkció esetében sokat jelent, és jelen esetben másba nem is szóltak bele. Igaz, a film tényleg az amerikai katonák hősiességéről szól, függetlenül attól, mi a küldetés és annak során mi romlik el, és a vietnámi háború óta először jutalmaztak amerikai katonákat a becsület érdemrenddel (Medal of Honor). A kitüntetést poszthumusz kapta meg a két Delta mesterlövész, Gary Gordon (Nikolaj Coster-Waldau) és Randy Shughart (Johnny Strong), akik önként vállalkoztak arra, hogy a második lelőtt helikopter roncsát és a benne lévőket megvédik a túlerő ellen – ez lett egyébként a film egyik legerősebb jelenete.  

A magyar cím persze téves, hiszen nem egy „Sólyom” veszett oda, hanem három, igaz, a harmadik a városon kívül zuhant le, de öt fős személyzetéből hárman így is meghaltak.

Az amerikaiakat egyébként főleg angol, kanadai, illetve ausztrál vagy éppen dán színészek alakítják,

köztük Tom Hardy – még Thomas Hardy néven -, akinek ez volt az első filmszerepe. Ő az a Twombly közlegény, aki Nelson nevű társával (a skót Ewen Bremner) leszakad a többiektől, és aki az M249-es géppuskájával megsüketíti a bajtársát, amikor egy váratlan helyzetben túl közel süti el a füléhez. A felvétel során Bremner tényleg ideiglenesen megsüketült, nem kellett eljátszania, hogy nem hall – csak napokkal később jött vissza a hallása.

A rangerek és a Delta katonáinak kimentése messze nem volt olyan egyszerű, mint a filmben: több mint három órás harc után ért csak el hozzájuk a tankokból és páncélozott járművekből álló konvoj, ami a negyedik kísérlet volt a felmentésre. A menetoszlopot egy maláj gépesített zászlóalj vezette – ők egy embert veszítettek, de egy pakisztáni katona is meghalt -, és ennek okán készült el a csatát feldolgozó második film, a maláj Malbatt: Mission Bakara, amit most, a 30 éves évforduló kapcsán mutattak be zajos sikerrel – egyébként ez az első IMAX formátumban készült helyi alkotás. Íme, az előzetese:

Ami pedig a mogadishui csata jelentőség illeti, nem csak az amerikai csapatok, majd az ENSZ kontingens kivonását eredményezte, hanem hosszú időre meghatározta az USA külpolitikáját. Részben ezért, a nem várt veszteségektől tartva vonakodott Amerika beavatkozni egy évvel később Ruandában.