Hát nem ez lett az év sci-fije

Ha egy témát túl sokszor dolgoznak fel, akkor az rendszerint már önmagában is klisévé válik. Ez történt a mesterséges intelligenciával ellátott robotok esetében is. Az ember képmására és szolgálatára megalkotott, majd hasznosságukat elvesztve megsemmisítésre ítélt, de az életükért harcoló okos robotok a Szárnyas fejvadász (1982) vagy akár az A.I. - Mesterséges értelem (2001) óta velünk vannak, a témával nincs semmi baj, a gond akkor jön, ha az új feldolgozás semmit nem tesz hozzá. Bár sokan már bemutatása előtt az év sci-fijének kiáltották ki, sajnos a Gareth Edwards rendezte Az Alkotó nem tudott túllépni a sablonokon, a jól ismert megoldásokon és a már simára koptatott kérdésfelvetésen, amely nagyjából így szól:

jobbak vagyunk mi, emberek, mint az általunk alkotott, gondolkodó és érző robotok?

Amerika, az agresszor

A nem túl távoli jövőben egy, Los Angelest elpusztító atomcsapás után, amit vagy a robotok okoztak vagy nem – a kérdésfelvetésből már tudjuk a választ -, az Egyesült Államok háborút hirdet a mesterséges intelligencia ellen. Mivel az USÁ-ban már minden robotot elpusztítottak, az Új-Ázsiában (ez nagyjából az, amit mi Délkelet-Ázsiának hívunk) élők ellen fordulnak. A gond csak az, hogy ebben a térségben a robotok egyenrangú polgárok, beilleszkedtek a társadalomba, szeretik és védik őket,

vagyis az amerikaiak itt csak agresszorok.

Egy ilyen titkos akció után veszíti el a különleges erőknél szolgáló, egy, a robotokkal együtt élő közösségbe beépült Joshua (John David Washington) a terhes feleségét (Gemma Chan), de öt év után felcsillan a remény. Lehet, hogy a nő él, és pusztán ezért vállal egy újabb küldetést, amelynek célja egy titkos fegyver elpusztítása. Csakhogy kiderül, az „eszköz”, - amely semlegesítheti az amerikaiak legfőbb fegyverét, egy Nomad nevű hatalmas, tömegpusztító fegyverekkel felszerelt műholdat - egy kisgyerek (Madeleine Yuna Voyles), még ha robot is – Joshuát pedig nem viszi rá a lélek, hogy ártson neki.

Nahát, még egy klisé!

És máris kaptunk egy ordas nagy klisét, amikor a sokat látott, megkeseredett rendőrnek/katonának/titkosügynöknek vagy bérgyilkosnak az utolsó bevetésén egy ártatlan gyerek életét kéne kioltania, de ő inkább munkaadói ellen fordul. Pontosan ez történik itt is, miközben Edwards újra lejátssza a vietnámi háborút a modern amerikai fegyverekkel és a rizsföldeken menekülő helyiekkel, buddhista templomok lerombolásával és egy békés civilizáció felperzselésével. Azért ebben van irónia, hogy

az igazi antikapitalista filmek mind Hollywoodban készülnek,

nemzetközi befektetőkonzorciumok pénzéből. Filmek, ahol gyengén felfegyverzett, de tiszta szívű lázadók vagy őslakosok veszik fel a harcot a pénzéhes, mindenre képes amerikai nagyvállalatok ellen – lásd mindig idők egyik legnyereségesebb alkotását, az Avatart (2009).

Nem áll össze a kép!

Azt persze a rendező is tudta, hogy klisékből dolgozik, és ezért érezhette azt, hogy nem érdemes nagyon kidolgoznia a történet hátterét és nagyon belemennie annak a világnak a részleteibe, amelyben hősünk mozog. Ebben van logika, de Edwards összecsapta az egészet. Hogy és miért robbanthattak (volna) atombombát a robotok Amerikában és miért szeretik őket Ázsiában, és mi van a világ többi részével? Mik azok a nagy letapogató sugararak, amiket a Nomad használ, hogyan működnek, és miért nem veszik őket észre időben, ha olyan messziről látszanak? Miért emberszerűek bizonyos robotok és miért oldalra fordított kenyérpirító fejűek a többiek, és

az emberszerűeknek miért van lyuk a tarkójuknál?

Többször is emlegetik, hogy vannak, akik önként beszkennelhetik az arcukat, amiket aztán a robotok használhatnak, de akkor hogy néznek ki azok, akiknek még nincs arcuk, és még folytathatnám, mert ha valaki egy saját világot akar építeni, akkor ott minden kapcsolódjon egymáshoz, minden részlet stimmeljen és feleljen meg a saját logikájának.   

Azért ne írjuk le Gareth Edwardsot

Mindezek ellenére én hajlamos vagyok elhinni, hogy Gareth Edwards komolyan gondolta azt, amit a vászonra vitt, az elveszített kedvesét és meg nem született katona meséjét, egyszerűen íazért, mert szeretem a rendezőt. Akinek első filmjét, a fillérekből készített, de abszolút nagyívű Monsterst (2010) még valami külföldi fesztiválon láttam, és teljesen elbűvölt. A Monstersben egy, valahol Latin-Amerikában lévő senkiföldjén járunk egy idegen létforma érkezése után, ahonnan egy fiatal pár igyekszik kijutni, és ahol az amerikai válaszcsapások nagyobb pusztítást okoznak, mint a földönkívüliek jelenléte.

Nem nehéz észrevenni a párhuzamokat,

és bár időközben Edwards elkészítette a Zsivány Egyest és a 2014-es Godzillát, most visszanyúlt a gyökereihez. Vagyis, akárcsak első játékfilmjénél, itt is kizárólag hagyományos effekteket használt egy kis számú stábbal, és hihetetlen, de amit látunk, nem méregdrága CGI, hanem többnyire utólag a filmre festett „artwork”, amit az utómunkák során illesztettek be.

A Thaiföldön forgatott filmnél majdnem minden eredeti díszlet okos, de olcsó megoldásokkal lett áthangszerelve, egy majdnem teljesen egyedi látványvilágot hozva létre. Azért csak „majdnem”, mert hasonlót mégis láthattunk már, ha máshol nem, a Star Wars univerzum valamelyik filmjében vagy sorozatában, és ennek a világnak egy időre Edwards és részese volt, talán még lesz is.

Vitathatatlan, hogy nagyon is tud látványfilmet készíteni,

és itt is összerakott egy hatásos, alapjaiban jól működő történetet. Sokat mondó tény, hogy a sajtóvetítésen nem ugrott fel mindenki a vége után, hogy a dolgára menjen, hanem még ültünk egy kicsit, emésztve a látottakat, és egy rossz filmnél nem történik ilyesmi. Az már más kérdés, hogy ennek a történetnek szinte minden eleme baromi nagy, ezerszer látott klisé. Kivéve a két lábon futó, mindenen áttörő bombát, mert olyat én még nem láttam!

Értékelés: 6/10