Általában az első az igazi – már ami a moziélményeket illeti. Előfordul persze az is, hogy egy film a második vagy a sokadik újranézéskor érik meg bennünk, de ez a ritkább eset. Ráadásul, ha eleve nem tetszik elsőre, akkor miért is néznénk újra?

Másodszorra viszont már ismerjük a fordulatokat, a végkifejletet, esetleg zavarhatnak olyan apróságok benne, amik elsőre fel sem tűntek. Természetesen merőben szubjektív, hogy kiben mit vált ki az újranézés, ezért az alábbi lista sem szentírás, inkább csak vitaalap.

Dűne: Második rész (2024)

Denis Villeneuve tervezett trilógiájának második része a vártnál is nagyobb siker lett (nálunk eddig az év legnézettebb filmje), és megérdemelten. Lenyűgöző látványosság, a rendező láthatóan egy fillért sem pazarolt el a 190 millió dolláros költségvetésből.

Kár, hogy ha a nagy mozivásznat egy szerény otthoni tévére vagy laptopra cseréljük, akkor a film epikus jellegéből sok minden elvész – és ez amúgy igaz az első részre is. E nélkül a nagyszabású látvány nélkül, amely a nézőket berántja a Dűne világába, sokkal kevésbé lenyűgöző a film, mint ahogyan azt elsőre megéljük. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó, csak mintha Villeneuve egy kicsit túlságosan is a látványra hagyatkozna.

Harcosok klubja (1999)

David Fincher nevéhez több kultikus film fűződik, a Hetedik mellett ilyen a Harcosok klubja is, amelyet egy szubkultúra előszeretettel szokott félreérteni. Az érdemeiből ez persze nem von le semmit, a sztori szellemes, Brad Pitt és Edward Norton párosa hihetetlenül erős, a megbízhatatlan narrátor használata pedig csillagos ötös.

Azonban, ha már ismerjük az ikonikus fordulatot – amivel úgy tűnik, még azok is tisztában vannak, akik nem látták a filmet –, a varázslat szinte elillan. Amikor tudod, hogy egy bizonyos karakter valójában nem is valódi, az újranézéskor mindenképpen csökken az élmény.

Rekviem egy álomért (2000)

Egy film, ami akkor készült, amikor Jared Letót még komolyan lehetett venni. Ő alakítja a Harry nevű heroinfüggőt, és Darren Aronofsky drámája többek közt neki köszönhetően tudja megrázóan bemutatni a függőség hatásait, és azt, hogy az emberek milyen messzire képesek elmenni, amikor extrém módon be vannak tépve. A Leto mellett Ellen Burstyn, Jennifer Connelly és Marlon Wayans főszereplésével készült film valóban nem szemérmes, amikor a pokol legmélyebb bugyrait kell bemutatnia.

Első megtekintésre a Rekviem egy álomért egyszerűen átütő és lesújtó. De ha már tudod, mire számíthatsz, és hogy mi lesz a vége, aligha akarod majd egyhamar újra megnézni. Ha a sokkoló jeleneteket nem számítjuk, akkor marad a színtiszta sivárság és nyomorúság.

Halloween (1978)

Amikor 1978-ban kijött John Carpenter filmje, még valóban úttörőnek számított. A slasher műfaj gyerekcipőben járt, és a közönség először találkozhatott egy olyan gyilkossal, aki véletlenszerűen kiválasztott tinédzsereket vett célba a saját otthonuk feltételezett biztonságában. A csendes külvárosban játszódó film azt sugallja, hogy senki sincs igazán biztonságban. Végignézni Michael Myers könyörtelen ámokfutását valóban ijesztő – de a második megtekintéskor a film már jóval kevésbé az.

Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a Halloweenben mai mércével mérve az erőszak nem is olyan intenzív. Ráadásul az egyszerű cselekményszálban nincsenek nagy mélységek, kevés okunk van rá, hogy újra és újra heves izgalmi állapotba kerüljünk, különösen annak köszönhetően, hogy számtalan filmet láttunk már, amely a Halloweent próbálta lemásolni. Carpenter filmje ettől még klasszikus, csak éppen a frissessége már megkopott.

Schindler listája (1993)

Talán szentségtörés ez a kijelentés, de lehet érvelni, amellett, hogy a Schindler listája rosszul közelíti meg a holokauszt ábrázolását. A felszínen a film megrázóan tárja fel azokat a borzalmakat, amelyekkel számtalan zsidó embernek kellett szembenéznie, és Spielberg érdeme az is, hogy egy ilyen nagy költségvetésű produkcióval informálta a tömegeket a holokausztról.

Második megnézésre azonban az ember elkezd azon tűnődni, hogy Spielberg nem használt-e túl sok hollywoodi glamúrt a történelem egyik legjelentősebb emberi atrocitásának megmutatására. Michael Haneke a The Hollywood Reporternek adott interjújában ezt elég jól összefoglalta: "Az ötlet, hogy ebből szórakoztatást csináljunk [...] A puszta gondolat, hogy megpróbáljunk feszültséget kreálni abból a kérdésből, hogy a zuhanyfejből gáz jön-e vagy víz, számomra elképzelhetetlen."

via: Far Out