A film J. Robert Oppenheimer fizikusról szól, aki kollégáival - köztük a magyar származású Teller Edével és Szilárd Leóval - a Manhattan Terv vezetőjeként az első atomfegyver létrehozásáért felelős, amely megváltoztatta a történelem menetét, és amely egyszerre vált a  hidegháború előidézőjévé és visszatartó ereje révén a béke egyfajta bizarr biztosítéka. Ezt a jelenséget járja körbe Christopher Nolan stílszerűen csak Oppenheimer címen futó legújabb munkája, ami egyszerre nagyon sok mindent akar nekünk elmondani. Zavarbaejtően sok mindent.

1. Mert egy 78 éves történetnek is lehet aktualitása

A 1945. augusztus 6-án, lassan 78 éve robbantották fel az első atombombát Hirosimában, kikényszerítve ezzel a fanatikusan harcoló Japán kapitulációját, több tízezer, ha nem százezer japán és amerikai életet mentve meg. A hirosimai és a két napra rá Nagaszakiban felrobbantott bomba azonban már a hidegháború beharangozója volt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között (atom)fegyverkezési verseny kirobbantója, amely meghatározta a következő évtizedeket.

A hidegháborúnak lassan három évtizede vége, hogyan lehet ma is aktuális az atomháború fenyegetése?

Úgy, hogy Oroszország újra szuperhatalommá akar válni, és ennek részeként lerohanta Ukrajnát – amely pont biztonsága garanciájaként adta át neki atomfegyvereit -, ám a pár naposra tervezett akcióból véres elhúzódó háború lett, ahol atomerőművek kerültek a frontvonalba és ahol atomcsapással fenyegetőznek az orosz nacionalisták. Ilyen szempontból egy atomkatasztrófa veszélye van olyan reális, mint a hidegháború legsötétebb éveiben. Persze nem biztos, hogy Nolant pont ez érdekelte, még akkor is, ha a BOMBA bevetésének erkölcsi vetülete nagyon is fontos eleme a filmnek, úgy is ha ezt szájbarágósan didaktikusan csinálja.

2. Mert mindez megtörtént

Christopher Nolan eddig csak színtiszta fikcióval foglalkozott – a Dunkirk (2017) ugyan valós eseményeket mutatott be, de hősei kitalált karakterek voltak. Most egy rendkívül jól dokumentált és többször feldolgozott történetet mesél el, a kérdés nyilván az, hogyan boldogult vele. Úgy, hogy nem magára az atombombára koncentrált, még akkor is, ha a bomba elkészítésének minden fontos eleme benne van a filmben, pedig

egy hároméves, majd’ 20.000 embert érintő óriási projektről van szó.

A rendező inkább a munkafolyamat emberi oldalát mutatja meg, azt, kikkel és hogyan dolgozott J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy), miként volt képes egy ekkora projektet végigvinni, milyen kompromisszumokat hozott és milyen konfliktusokat vállalt be. és ebben óriási szerepe van Leslie Groves ezredesnek (az itt is remek Matt Damon), de bizonyos pontokon olyan, mintha a film csak amolyan kötelező körként fogná fel a történet bizonyos elemeit.

 3. Mert Oppenheimer emberként is érdekes

Egyrészt nyilvánvalóan Oppenheimer egyénisége, az, ahogy összefogta és irányította az ún. Manhattan projektet, vagyis az atombomba megalkotását. Tette mindezt elméleti fizikusként, rengeteg különböző habitusú, nemzetiségű és igényű zseniális tudóst irányítva, közben megfelelve a katonai vezetés igényeinek és követeléseinek. Oppenheimer hihetetlen koponya és elképesztő karakter volt, aki elmélyült, szakterületén úttörő tudós létére számos nővel folytatott viszony. Nolan még azzal a gondolattal is eljátszik, mi van, ha leghíresebb idézete, az

„Én lettem a halál, a világok pusztítója”

egy szenvedélyes szeretkezés során hangzott el, amikor partnere, egy fiatal, csinos kommunista lány (Florence Pugh) egy szanszkrit nyelvű szövegre gerjedt. Igen, Oppenheimer baloldali gondolkodású volt, és bár viszolygott a kommunista párttól, a 30-as években az ismeretségi körében sok kommunista volt. És innentől jön az a rész, ami a rendezőt érdekli: Oppenheimer háború utáni meghurcoltatása, amiben érdekes módon nem is Oppenheimert találta igazán fontosnak, hanem azt a személyt, akinek ebben óriási szerepe volt.

4. Mert mindig van egy "árnyék" ember. Ki az a Lewis Strauss?

Az egykori cipőkereskedő Strauss (Robert Downey Jr.) a II. világháború alatt a haditengerészetnél a lőszergyártás megszervezésében szerzett érdemeket, amiért tiszteletbeli admirális rangot kapott, és afféle amatőr fizikusként volt némi köze az amerikai atomkutatás kezdeteihez – magához a Manhattan projekthez nem -, és később a befolyásos Atomenergetikai Bizottság tagjaként majd elnökeként dolgozott együtt Oppenheimerrel a háború után. Történetünk elején Strauss megkapja az áhított kereskedelmi miniszteri kinevezését, és a film kereteként ez ehhez szükséges szenátusi meghallgatás szolgál,

Nem mondom, hogy ez egy jó döntés volt, de annyi előnye van, hogy a film nem a már sokszor elmesélt történetet – lásd Fat Man és Little Boy (1989) és társai – meséli el, hanem talált egy teljesen új nézőpontot. Ami engem illet, én szeretem Downey Jr.-t, de itt egy kicsit soknak találtam a ravasz, minden helyzethez tökéletesen alkalmazkodó politikusként, akit picit modoros módon szinte kizárólag fekete-fehér képeken láthatunk.  

5. Mert mégiscsak egy Nolan-filmről van szó…

Bár szerintem az Oppenheimer a nyár – de az is lehet, hogy az év – legfontosabb filmje, minden aktualitása ellenére nehéz elképzelni, hogy ez a téma és a kerek három órás játékidő tömegeket vonz a mozikba – pedig ezt a filmet ott érdemes megnézni. Ami persze óriási közhely, minden második filmre rá lehetne fogni, de Nolan más.

Ő minden szempontból, szó szerint is nagy formátumú rendező,

aki az egész filmet IMAX formátumban forgatta le – általában csak az akciójeleneteket oldják meg így -, egyedülálló módon még a fekete-fehér részeket is, amihez külön technológiát fejlesztettek ki. Tegyük ehhez hozzá az elképesztő részletgazdaságot és korhűséget, a tökéletes kép- és még tökéletesebb hangminőséget, és persze az elképesztő színészeket. Tényleg elképesztőeket a legkisebb, akár csak félperces szerepekben is, akiket kár is lenne sorolni, mert csak ott tartanánk, hogy megbánnánk, ha valakit kihagytunk.

Ki kicsoda az Oppenheimerben?

Új filmjében Christopher Nolan minden eddiginél lenyűgözőbb szereposztást villantott, tucatnyi A-listás színésszel. Mivel kicsit nehéz követni, ki kit játszik, és melyik korábbi Nolan-opusban tűnt már fel, megpróbálunk rendet vágni a sztártengerben.

Tovább

Ez számomra evidencia, de nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy a címszerepet játszó Murphy milyen istenadta tehetség, és hogy minden egyes pillanata tökéletes, de az Oppenheimer messze nem könnyű természetű feleségét, Kitty-t alakító Emily Bluntot is muszáj megemlíteni. És ott van maga a bomba. Nem, nem a hirosimai, hanem az új-mexikói sivatagban felrobbantott első „példányt”, és a robbanás tényleg összegez mindent: a sikerélményt, hogy ezt sikerül létrehozni, az erkölcsi aggályokat, hogy milyen pusztítást szabadítanak a világra, és azt, hogy mindezt Nolan fizikailag képes tényleg megdöbbentő módon visszaadni, úgy, hogy szinte érezzük a vakító robbanást, a perzselő hőt és a környéken végigsöprő lökéshullámot.

Értékelés: 8/10