Fél évszázada, hogy egy dél-afrikai úriember, bizonyos Jamie Uys kevés pénzből, de rengeteg munkával elkészítette az örök kedvenc Sivatagi show-t!
Bár nálunk csak 1981 júniusában mutatták be, de a dél-afrikai Sivatagi show még 1974-ben készült, a legtöbb országban az év elején került a mozikba – és elképesztően sikeres lett. A független produkcióként alacsony költségvetésből készült film szinte mindenhol toplistás lett, a befektetett pénz többszörösét hozva vissza,
ráadásként még Golden Globe-ot is nyert,
de ami még fontosabb, azon kevés alkotás közé tartozik, amelyre 50 év után is csak szeretettel tudunk gondolni. Volt is benne munka.
A film mindenese, Jamie Uys, aki nemcsak rendező és forgatókönyvíró és producer volt, de operatőr, vágó és sofőr is, piciny stábjával majdnem négy éven át forgatta mindazt, amiből aztán a 92 perces dokumentumfilmjét összerakta. Eközben mintegy 161 000 kilométernyi területet jártak be 150 kilométernyi filmet forgatva le. Volt olyan jelenet – a sivatagi virágok „ébredése” – amit három hónapon át vettek fel, hogy aztán átpörgetve lejátszhassák, de mindenbe iszonyú sok munkát fektettek, hogy a végeredmény egyszerre legyen látványos, szórakoztató és oktató jellegű. És talán pont ez volt a siker titka. Meg az, hogy
az állatokat is kicsit emberként ábrázolták.
Nem, nem úgy mutatták be őket, mintha emberként viselkednének, hanem esendőként, mint az emberek – például erősen becsípve, eltévedve vagy szerepet játszva, mint amikor a kacsaanya magát sérültnek tettetve csalogatja el a hiénát kicsinyei közeléből. Az eredeti cím is erre rímel: Animals are Beautiful People – Az állatok csodálatos emberek!
A Sivatagi show három „felvonásból” áll: a száraz Namib-sivatagban kezdünk, az Okavango folyó deltavidékén folytatjuk, Botswanában, majd a kies Kalahári sivatagban végzünk. Ehhez Uysnak rengeteg különleges engedélyre volt szüksége, hiszen a dél-afrikai határvidéken sok különböző gerillacsoport működött, és feltehetőleg állatidomárok segítségét is igénybe vette. Erről azonban keveset tudni,
azóta is sokan találgatják, mi a megrendezett, és mi nem.
A rendező csak egy megrendezett jelenetet vallott be, a szövőmadarak közös fészkének felgyújtását, de ez nem olyan borzalmas, mint amilyennek hangzik. A filmesek ugyanis rábukkantak egy óriási fészekre, amit a kolónia valamiért elhagyott, ezt gyújtották fel – mintha magától kapna lángra –, és ügyesen összevágták az egészet röpködő szövőmadarak máshol felvett képeivel.
Lehet, hogy máshol is csaltak – biológusok például kétségbe vonták, hogy az elefántok annyi erjedt gyümölcsöt ennének meg, amitől berúgnának –, de nem tették meg azt, amit sok természetfilmes az évtizedek során annyiszor megtett. Nem uszítottak egymásnak állatokat a kamera kedvéért úgy, hogy garantált legyen a vérontás, mert nem egy véres film, hanem vicces, néha pedig megható, mint a csúnyácska varacskos malac esetében, aki elveszik, és nem akar senki barátkozni vele. A városi legenda szerint maga a színészlegenda Bob Hope ajánlkozott fel narrátorként, de Uys visszautasította, mondván, itt az állatok a sztárok.
Hogy ez igaz vagy sem, nem tudjuk – végül Paddy O'Byrne adta a hangját a történethez, a magyar verzióban pedig Sztankay István –, de film sikere megalapozta a folytatást. Először jött a kandikamerás Hóbortos népség (1976), majd az igazi nagy szám, a coca-colás üvegre bukkanó busmanok őrült kalandjait bemutató Az istenek a fejükre estek (1980), ami több folytatás is megélt, és talán még a Sivatagi show-nál is nagyobb közönségkedvenc.
A rendező, akinek a Sivatagi show-t is köszönhetjük, szívrohamot kapott a forgatáson. A főszereplő busman, Nǃxau ǂToma nem ismerte addig a papírpénzt, állítólag a fizetségül kapott 300 dollárt is elszórta a szélben.
Tovább
