1. Az ihlet

Talán sosem gondoltad volna, de ezt a vérbeli amerikai vígjátékot egy franci bohózat német remake-je ihlette. Az 1951-es Fanfaren der Liebe volt az alap, ami viszont az 1935-ös Fanfares d'Amour remake-je. Mindkét film középpontjában két férfi áll, akik mindent megtesznek azért, hogy pénzt keressenek:

az egyik tervük az, hogy nőnek öltöznek, hogy egy kizárólag nőkből álló zenekarral léphessenek fel.

A forgatókönyvíró-rendező Billy Wilder és a társ-forgatókönyvíró, I.A.L. Diamond erre az ötletre csaptak le, de a Fanfaren der Liebe szerintük csapnivaló:

„A német filmnek eléggé nehézkes a humora. Rengeteg mellkasborotválás és parókapróba van benne”

– mondta Diamond.

2. A legfontosabb részlet

Az oké, hogy két férfi nőnek öltözik, hogy egy női zenekarban játsszon, de Wildernek és Diamondnak kellett találni egy megfelelő indokot arra, hogy miért kénytelenek ebben az inkognitóban maradni, miért nem leplezhetik le magukat, hogy férfiak. A megoldás végül Wildernek ugrott be vezetés közben (állítólag a legjobb ötletei ekkor jöttek): a fiúk szemtanúi voltak a Valentin-napi mészárlásnak (ez volt az egyik leghírhedtebb maffialeszámolás, nevét onnan kapta, hogy 1929. február 14-én történt, Chicagóban), így rejtőzniük kell. Így az átöltözés nemcsak pénzkereseti lehetőség, hanem menekülés is, a leleplezés pedig az életükbe kerülhet.

3. A szereplők

Ma már el sem tudnánk képzelni a filmet Marilyn Monroe, Tony Curtis és Jack Lemmon nélkül, pedig a forgatókönyvíró-rendező Billy Wilder és a társ-forgatókönyvíró, I.A.L. Diamond eredetileg nem őket szemelték ki a szerepekre. Legalábbis Sugar karakterét Mitzi Gaynor, Jerry/Daphne figuráját pedig Frank Sinatra alakította volna (ő állítólag azért bukta a szerepet, mert

nem ment el egy megbeszélt ebédre Wilderrel,

a rendező meg csak várt és várt, aztán elege lett - nagyon is). Nem rossz leosztás, de nem biztos, hogy olyan ikonikus lett volna a szereposztás, mint amilyen lett végül.

4. A nehézségek

Persze ennek a klasszikus szereposztásnak is volt hátulütője: Marilyn Monroe ekkor már súlyos alkohol- és kábítószer-függőségtől szenvedett. Ennek egyik következménye volt, hogy erősen küszködött a szöveggel, és rengetegszer kellett felvenni vele a jeleneteket. Ez azt is jelentette, hogy többi színésznek mindegyikben tökéletesnek kellett lennie, hiszen Wilder azt tartotta meg, amelyeikben Monroe jó volt. Állítólag csak azt a mondatot, amikor azt mondja: „It’s me, Sugar.” („Én vagyok az, Sugar.”), 47-szer kellett leforgatni. Egy másik jelenetben azt kérdezi, hogy „Where’s that bourbon?” („Hol van a bourbon?’), és miközben keresi, kihúzogatja a fiókokat –

hogy ne kelljen többször felvenni, Wilder a fiókok aljára ragasztotta a szöveget, de állítólag még így is csak ötvenkilencedikre sikerült.

A végeredményt (amiből látszik, hogy Marilyn Monroe amúgy kiváló volt a szerepre, és jó érzéke volt a poénokhoz is) az alábbi videóban meg is nézheted:

5. A következmények

A fentiek miatt Wilder és Monroe közt eléggé megromlott a kapcsolat, olyannyira, hogy a rendező nyilvánosan alázta meg a nőt.

Egyszer azzal viccelődött nyilvánosan, hogy Marilyn Monroe nem is ember, hanem egy termék, „a mellei olyanok, mint a gránit: dacolnak a gravitációval; az agya meg, mint a svájci sajt: tele van lyukakkal”.

Monroe sem fogta vissza magát, de ő nem nyilvánosan alázta meg Wildert: felhívta az otthonában, és sok minden más mellett, közölte vele, hogy b*szódjon meg! A rendező később helyre akarta hozni a dolgokat, de Monroe ’62-ben meghalt. Wilder egy idő után már nem is nyilatkozott róla ilyen markánsan:

„Nem volt semmi bajom Marilyn Monroe-val. Monroe-nak Monroe-val volt problémája” – mondta.

6. A ruhák

Tony Curtis és Jack Lemmon olyannyira átélték a helyzetet, hogy női ruhába kell bújniuk, hogy ők is olyan csinos darabokat követeltek, amiket Marilyn Monroe hordott. Eredetileg csak elküldték őket a jelmezosztályra, hogy válogassanak a szekrényből, de ők olyan Orry-Kelly által készített ruhákat akartak, amilyeneket Monroe is kapott. Bármilyen furcsa, a rendező, Billy Wilder belement. Egy 2004-es interjúban Curtis így emlékszik vissza a ruhapróbára:

„Mindannyian a Goldwyn stúdióban voltunk, ahol az öltözőink egymás mellett voltak: Jack, én, Marilyn. Meg Orry-Kelly, egy nagyon tekintélyes külsejű férfi, akinek volt egy olyan tipikus műanyag mérőszalagja. Szóval bement és megmérte Jacket, Jack pedig kijött bokszeralsóban, odaállt elé, és a nyakára tette a szalagot: 16, 31, 29, 18. Megmérte Jack minden méretét. Aztán odajött hozzám. Kijöttem a Calvin Kleins alsómban, és megmért: 13 1/2, 14, 15, 37, 29 1/2. Amikor végzett velem, odament Marilynhez. Ami ott történt, azt Orry-Kelly-től tudom. Bement, hogy megmérje Marilynt, aki egy bugyiban és egy selyemblúzban jött ki. Orry-Kelly méregette: 29, 34, 18, körbemérte (a derekát és a hátsóját), és azt mondta: »Tudod Marilyn, Tony Curtisnek szebb feneke van«. Mire Marilyn kigombolta a blúzát, széthúzta, és azt mondta: »De neki nincsenek ilyen mellei!«”

7. A személyiségek

Curtisnek és Lemmon-nak is nagy feladat volt, hogy megtalálják a „női személyiségüket”. Végül Lemmon határozta meg, milyenek legyenek, mivel ő mert először kijönni az öltözőből: ugrándozott, magas hangon beszélt, és kifejezetten pezsgett és bohókás volt. „Olyan volt, mint egy húszcentes ribanc” – mondta Curtis, aki tudta, hogy nem bírna el a film két ilyen személyiséget, azért ő meg az ellenkezőjét hozta:

„Nekem hölgynek kellett lennem, kifejezetten előkelőnek, mint az anyám, vagy Grace Kelly. Felszegtem a fejem, és sosem mentem bele az alantas viccekbe.”

8. A próba

Curtis és Lemmon órákat töltöttek a sminkeléssel, és mikor úgy érezték, hogy kész vannak, Wilder egy igazi próba elé állította őket:

be kellett menniük a stúdió női mosdójába, hogy leteszteljék, kiszúrja-e valaki, hogy ők férfiak.

Bár baromira izgultak, és cikinek tartották a helyzetet, nem volt semmi gond, senki sem azonosította be őket. Ám Curtis elégedetlen volt, mivel úgy gondolta, azért nem nézte meg őket senki, mert csúnya nőknek voltak sminkelve, ezért valamivel szebbre sminkelték magukat: na, így viszont már lelepleződtek, szóval maradt az első verzió.

9. Az álom

Billy Wildernek volt egy nagy álma: mindig is szeretett volna együtt dolgozni Cary Granttel, és bár ez a szó szoros értelmében nem valósult meg, Tony Curtis valamilyen formában elhozta neki Grantet a Van, aki forrón szereti forgatására. Curtis ugyanis nem csak Joe-t és Josephine-t alakítja, van egy harmadik szerepe is a filmben: Shell Oil Junior, az álmilliomos örökös. A karakterhez a saját Cary Grant-imitációját vette elő:

„Aznap, mikor az első Junior-jelenetet forgattuk, lementünk Wilderrel a partra: »Billy, hogyan fogom én ezt eljátszani?« - kérdeztem, mire ő: »Hogyan szeretnéd?«. Én meg: »Nos, utánoznám Cary Grantet...«, amire csak annyit mondott: »Csináld!« Így hát megtettem, és elég jól sikerült.”

- mesélte Curtis. Wilder pedig elégedetten azt mondta erről a szerepről:

„Tony Curtis elhozta nekem Cary Grantet.”

10. A betiltás

Bár a film ma már kultikus, de a bemutató idején, 1959-ben nem mindenki tekinthette meg.

A National Legion of Decency nevű katolikus szervezet elítélte a filmet, mondván „erkölcsileg kifogásolható”, mivel „népszerűsíti a homoszexualitást, a leszbikusságot, és transzvesztitizmus”,

így a jámbor mozilátogató hívek kénytelenek voltak távol tartani magukat a filmtől. Kansasban viszont egyenesen betiltották, mivel a United Artists nem volt hajlandó megvágni a Curtis és Monroe közötti szerelmi jelenetet, Memphisben pedig egy cenzúrabizottság csak felnőttek számára engedélyezte a megtekintését.

11. A szinkron(ok)

A Van, aki forrón szereti összesen három szinkronnal rendelkezik, és ezek teljesen eltérnek egymástól. Az Internetes Szinkron Adatbázis tanúsága szerint első még 1970-ben készült a Magyar Televízió szinkronstúdiójában. Ebben a verzióban

• Marilyn Monroe-t Váradi Hédi
• Tony Curtist Sztankay István
• Jack Lemmont pedig Bodrogi Gyula

szinkronizálta. A legtöbb tévécsatorna (köztük a Magyar Televízió, a Duna Televízió, az AMC, a Mozi+, a Viasat 3, sőt még az Izaura TV is) ezzel a szinkronnal sugározta, és szerencsére a DVD és Blu-ray kiadásokra is ez került rá. A második szinkronról nincs túl sok infó az ISZDb-n, valószínűleg nem véletlenül: erről csak annyit tudni, hogy Harsányi Gábor hangján szólal meg Jack Lemmon. A harmadik se lehet valami remek, mivel azt meg az MGM csatorna készítette, amikor jó pár filmet újraszinkronizáltak. Ebben

• Marilyn Monroe-t Hámori Eszter
• Tony Curtist Tarján Péter
• Jack Lemmont pedig Vári Attila

szólaltatja meg.

+1. A stream

A Van, aki forrón szereti jelenleg az Amazon Prime Videón tekinthető meg, egyetlen szépséghibája van: se szinkron, se magyar felirat nincs hozzá (egyelőre).

(via IMDb, MovieFone, MentalFloss)