Arra már senki sem emlékszik, melyik filmjében énekelte Elvis a Can’t Help Falling in Love-ot, mikor szólalt meg először a Knockin' on Heaven's Door vagy arra, hogy nem is Sinatra dala a New York, New York - pedig lehetne.
Kék Hawaii (1961) - "Can’t Help Falling in Love" (Elvis Presley)
Elvis Presley filmjei nem maradtak meg klasszikusként, mind habkönnyű vígjáték, amiben a megfelelő ponton dalra fakad, rázza a csípőjét és a lányok elalélnak. Ez történik az 1961-es Kék Hawaii-ban is, ahol a háborúból hazatért Chad Gates (Elvis) életét a zene, az édesanyja és néhány lány állítja a feje tetejére, és a kutya nem emlékezne a produkcióra, ha nem itt szólalt volna meg először az énekes egyik legszebb dala, a vicces sztorihoz képest meglehetősen érzelmes "Can’t Help Falling in Love". A furcsán visszafogott, lebilincselő dallamot egy XVIII. századi népszerű dalból, a Plaisir d'amourbólkölcsönözték, és a szám 4 hetet töltött a brit toplista élén, annyira népszerű lett, hogy
Elvis minden koncertjét ezzel zárta
– így logikusan ez volt a szám, amit életében utoljára adott elő közönség előtt. Furcsa utóélete is van a dalnak, ez több olyan angol focicsapat nem hivatalos „himnusza”, mint a Huddersfield Town, Hull City vagy a Sunderland.
Pat Garrett és Billy, a kölyök (1973) - "Knockin’ on Heaven’s Door" (Bob Dylan)
Sam Peckinpah korának egyik legmeghatározóbb rendezője volt, de érdekes módon nem minden munkáját fogadták ugyanakkora lelkesedéssel. Bizonyos filmjei, mint a Vad banda (1969) vagy a Steve McQueen főszereplésével készült A szökés (1972) már szinte a bemutatásukkor kultuszfilmnek számítottak, másokról mintha megfeledkezett volna az utókor. Ilyen a James Coburn és Kris Kristofferson főszereplésével készült Pat Garrett és Billy, a kölyök (1973) is, amelyből leginkább Bob Dylan dala maradt meg az utókornak. Jellemző módon csak nagyon kevesen tudják, hogy a számot Dylan
kifejezetten a filmhez írta, amelyben egy kisebb szerepet is kapott,
ő az Alias nevű titokzatos figura. Elég hosszú lenne felsorolni, azóta hányan dolgozták fel a dalt, elég Eric Claptont és a Guns N' Roses-t megemlíteni.
New York, New York (1977) - "New York, New York" (Frank Sinatra)
Amerika a japánok feletti győzelem napját ünnepli, hatalmas parádét rendeznek New York utcáin. Jimmy Doyle szaxofonista (Robert De Niro) minden lánnyal flörtöl, munkában pedig kiszámíthatatlan – viszont remek párost alkot Francine-nel (Liza Minnelli), az énekesnővel. Csakhogy, míg az öntörvényű Jimmy csak azt fújja, amit ő akar, addig Francine énekesi karrierje viszont felfelé kezd ívelni. Martin Scorsese filmjének legismertebb dalát John Kander szerezte, a szöveget Fred Ebb írta, és itt még Liza Minelli adta elő, de igazán híressé akkor vált, amikor egy évvel később Frank Sinatra is előadta a Radio City Music Hallban tartott koncertjén, és a sikeren felbuzdulva a következő albumán feldolgozta. Innentől kezdve mindig énekelte – néha Minellivel duettben -, és
sokan azt hiszik, ez eredetileg is az ő dala volt.
Ma már nincs olyan esemény New Yorkban, amin ne hangzana fel, a New York Yankees pedig nem hivatalos himnuszaként használja. A dalt a Queen is feldolgozta a Hegylakó zenéjében, de jogi okokból a filmzene albumán nem adhatták ki.
Amerikai dzsigoló (1980) - "Call Me" (Blondie)
A Paul Schrader rendezte, Richard Gere és Lauren Hutton főszereplésével készült erotikus thriller az ügyfelébe beleszerető, majd gyilkossággal vádolt selyemfiúról ugyan a maga idejében sikeres volt – Gere elképesztően nagy sztár volt akkoriban, nem lehetett vele hibázni -, de nem vált hivatkozási ponttá, nem volt különösebb utóélete, nem úgy, mint a film zenéjét meghatározó Blondie dalnak. A játékidő alatt instrumentálisan is visszatérő főcímdalt az „italo disco” pápája, Giorgio Moroder
eredetileg Stevie Nicksnek írta a Fleetwood Mac-ből,
de őt egy rivális kiadóhoz kötötte a szerződése, így jött a képbe a Blondie és Debbie Harry. A szöveget aztán az énekesnő írta, miután megnézhette a film nyers verzióját, a felvételnél viszont volt egy kis csalás. Bár az együttes a Moroder által írt alapokra játszott fel mindent, a producer nem volt elégedett a hangszerek tisztaságával, így azt stúdiózenészekkel újra felvette. Lett is egy kis sértődés a banda részéről, de hamar megbékéltek, amikor a szám toplistás lett, sőt, hat hetet töltött a Billboard Hot 100 listáján, és ez lett az együttes legnagyobb és legtöbb pénzt hozó dala – és persze a 80-as évek egyik igazi pophimnusza.
Párducemberek (1982) - "Cat People (Putting Out Fire)" (David Bowie)
Ismét egy elfelejtett Paul Schrader munka és ismét egy Moroder filmzene – ami valójában egy azonos című 1942-es film remake-je - és egy nagyszerű dal, amit a filmhez írtak. A kissé zavaros történetű erotikus horror egy lányról (Nastassja Kinski) szól, akinek ölnie kell ahhoz, hogy ember maradhasson, különben nagymacskává változik, már akkor rétegalkotásnak számított, ám Bowie zenéje kiemelte a sorból. A zenei alapokat megint Giorgio Moroder szerezte, a szöveget pedig Bowie írta, aki, mivel nem volt teljesen elégedett a felvétellel,
újra felvette az egészet a 15. stúdióalbumára,
a Let's Dance-re (1983), amin Stevie Ray Vaughan gitározott. Érdekesség, hogy az eredeti felvétel idején Bowie Svájcban élt, nagyrészt visszavonultan, mivel John Lennon halála után mély depresszióba esett és alkotói válságba került, ahonnan részben ez a dal hozta vissza – részben az a furcsaság, hogy ugyanakkor dolgozott itt a Queen, és a véletlen találkozás egy együttműködést eredményezett. Ez lett a zseniális Under Pressure.
A három testőr (1993) - "All for Love" (Bryan Adams, Sting és Rod Stewart)
Alexandre Dumas regényét sokszor dolgozták fel, hol jól, hol kevésbé – a Stephen Herek rendezte verzió az utóbbiak közül is az alsó kategória, hála a szereposztásnak. A D'Artagnant játszó, harmatgyenge Chris O'Donnell mellé a Walt Disney-nek sikerült Charlie Sheent, Kiefer Sutherlandet és Oliver Plattot megnyerni a három testőrnek – a fogadtatás kifejezetten negatív lett, bár a stúdió azért keresett a filmen. A stáblista alatt futó kísérőzene viszont telitalálat volt:
a történetbeli testőrökhöz hasonlóan három remek énekest kértek fel rá,
Bryan Adamst, Stinget és Rod Stewartot – vagyis két angolt és egy kanadait. A dalt a rengeteg filmes betétdalt jegyző Adams írta a dél-afrikai producer, Robert John "Mutt" Lange és a zeneszerző Michael Kamen közreműködésével, és hála a három előadó egyesített rajongótáborának, pillanatok alatt listavezető lett Európában, Ausztráliában és Észak-Amerikában. A filmre jó eséllyel kevesen emlékeznek – erre a dalra viszont rengetegen.
Öld meg Rómeót! (2000) – "Try Again" (Aaliyah)
A Halálos fegyver 4. (1998) sikere után úgy nézett ki, hogy Jet Li Amerikában is komoly karriert futhat be, ezért immár főszereplőként kapott egy modern Rómeó és Júlia feldolgozást – egy kínai és egy afro-amerikai család áll harcban -, természetesen harcművész elemekkel. A siker érdekében egy feltörekvő fiatal R&B énekesnő, Aaliyah lett a partnere, aki színésznőként is ki akarta magát próbálni, és aki a film betétdalát is felénekelte. A dal producere Timbaland volt, aki Static Majorrel közösen írta a zenét és a szöveget, és még egy kicsit rappel is rajta. A szám hatalmas siker lett, a zenetörténelemben először
toplistás lett, mielőtt még kislemezként kiadták volna,
a klipje két MTV Movie Award díjat nyert, jött a Grammy-jelölés és még sok minden más. Aaliyah egy csapásra szupersztár lett – aztán 2001. augusztus 25-én a Bahamákról egy magángépen elindult Floridába egy videóklip leforgatása után – a gép a felszállás után a földbe csapódott, minden utasa szörnyethalt. A Try Again az énekesnő tragikus halála nélkül is klasszikus lehetett volna, így viszont…
