2009-ben mutatta be James Cameron az Avatart, amikor még úgy tűnt, hogy a sokadjára feltámadó 3D ezúttal tényleg átalakítja a mozizás élményét. Mára azonban szinte teljesen kikoptak a 3D-s filmek a mozikból és a köztudatból is, egészen mostanáig: Cameron nem adta fel, az Avatar folytatása, az Avatar: A víz útja szintén térhatással próbálja meg elkápráztatni a nézőket.

A filmtörténet 7 legrosszabb 3D-pillanatáról már írtunk, most lássuk az ellenpéldákat.

A fekete lagúna szörnye (1954) – Úszkálás 3D-ben

Frankenstein, A múmia, Frankenstein menyasszonya és Drakula - íme néhány azok közül a klasszikusok közül, amelyeket a Universal a 30-as években készített. A stúdió szörnyfilmjei eseményszámba mentek, sokkoló vizuális effektekkel és jump scare-ekkel ijesztgették a közönséget. A ciklus egyik későbbi filmje, A fekete lagúna szörnye egy új technikát alkalmazott a rajongók bevonzására: a 3D-t.

A kevesebb mint 500 ezer dolláros költségvetésű film fekete-fehér 3D-ben készült, polarizált fénytechnológiával, és megvan benne a korai 3D-s filmek összes jellemzője: a történet egyszerű, a címszereplő lény dizájnja ikonikus, és az ijesztgetések is hatékonyak. A 3D-t ugyanakkor pont nem rémisztgetésre használta, hanem arra, hogy a nézőket belemerítse a tragikus szerelmi történetbe – szó szerint. A nézők kénytelenek együttérezni a vízi szörnyeteggel, aki beleszeret egy emberi nőbe, és 3D-ben még szívszorítóbb látni őt a természetes élőhelyén úszkálni.

Avatar (2009) – Neytri megmenti Jake-et

Ha valakiben, akkor James Cameronban lehet bízni, hogy nem olcsó trükként használja a vizuális effekteket – elég csak a Terminator 2. vagy a Titanic zseniális megoldásaira gondolni. A rendező az Avatarban is teljes mértékben kihasználta a 3D előnyeit, és egy teljesen új világot teremtett a buja dzsungelű Pandora bolygón. A film akciójelenetei és drámai pillanatai arra alapoznak, hogy a közönség képes azonosulni a teljesen digitális karakterekkel. Teljes kudarcba is torkollhatott volna ez a vállalás, és a legrosszabb esetben olyan is lehetett volna a film, mint egy videójáték hosszúra nyúlt intrója.

Cameron azonban a 3D-t arra használta, hogy a történetet még hitelesebbé tegye, az extra részletesség ugyanis lehetővé teszi a néző számára, hogy többet tudjon meg a Pandoráról, így még jobban megértjük, hogy Jake Sully (Sam Worthington) miért dönt úgy, hogy szembeszáll a parancsnokaival, és a bolygó lakóinak oldalára áll.

Doctor Strange (2016) – Kirándulás a dimenziók közt

Az MCU akkor indult, amikor a 3D újra népszerű lett egy rövid időre, úgyhogy a Marvel is felszállt erre a vonatra, és ebből a szempontból is korrekt munkát végeztek – legalábbis kezdetben. A második fázis végére azonban az MCU-filmek stílusa kezdett nagyon egyforma lenni, és bár a közönség akkor még nem fáradt bele a képregényfilmekbe, a Marvel fejesei érezték, hogy villantaniuk kellene valami újat.

A Doctor Strange a merész vizuális megoldásaival erre vállalkozott. Scott Derrickson filmje teljes mértékben kihasználta azokat a gegeket és jump scare-féle ijesztgetéseket, amelyek csak 3D-ben működhetnek. Itt a 3D-nek a történet kontextusában is volt értelme, mivel a film minden korábbinál misztikusabb irányba vitte az MCU-t. Elég csak arra a jelenetre gondolni, amikor Steven Strange (Benedict Cumberbatch) első alkalommal „zuhan” bele a különböző dimenziókba. Mire való a 3D, ha nem erre?

Star Trek: Mindenen túl (2016) - Sabotage

A Star Trek-franchise a részletek miatt vált jelenséggé. A kreatív csapat minden egyes filmnél kiemelten figyel az aprólékos világépítésre, ami többek közt a Csillagflottát valósághűvé teszi. A 2016-os Star Trek: Mindenen túl esetében pedig a 3D teljes pompájában mutatta be a vizuális effektekért felelős csapat és a sminkesek elképesztő munkáját.

Azok a „trekkie”-k, akik 3D-ben nézték a filmet, még inkább elmerülhettek a háttereket benépesítő különböző idegen fajok, hajók és kellék látványában, de egyes vetítéseken arra is volt példa, hogy a Beastie Boys Sabotage című klasszikusára komponált finálét megtapsolták a nézők. A 3D ebben a jelenetben segít megmutatni, hogy a legénység tagjai hogyan járulnak hozzá mindannyian a küldetés sikeréhez.

Pókember – Irány a Pókverzum (2018) – Miles ugrik

Az animált Pókember-filmnek sikerült az, ami elődeinek csak részben: életre keltette a képregény paneljeit. Az Irány a Pókverzum ráadásul annyira tele van easter eggekkel és apró részletekkel, hogy még a világ legnagyobb Pókember-rajongója sem tudná mindet észrevenni egyetlen megtekintés után, 3D-ben nézve pedig még több részlet tárul fel a háttérben.

A 3D azonban a Pókverzum esetében nemcsak a különböző utalások kiemelésében segít, hanem a történet érzelmi erejét is növeli. A film az elfogadás története: Miles Moralesnek el kell fogadnia a felelősséget, hogy Pókemberré váljon, még ha retteg is. A 3D lehetővé teszi a nézők számára, hogy ugyanazt az izgalmat és félelmet éljék át, mint Miles, amikor először ugrik le egy épületről és kezd hálóhintázásba.

Jurassic Park (1993) – Alan Grant meglátja a dinókat

Az utólagos 3D-ben a legtöbbször semmi köszönet nincs, de azért vannak kivételek. 2013-ban a Universal Pictures újra moziba küldte Spielberg Jurassic Parkját, hogy megünnepeljék a film 20. évfordulóját, és ebből az alkalomból készítettek egy 3D-s verziót. Szerencsére az derült ki, hogy Spielberg klasszikusa egy napot sem öregedett a premier óta.

A Jurassic Park folytatásainak talán legnagyobb hibája, hogy nem képesek ugyanazt az áhítatot és libabőreffektust visszaadni, mint az első film. Egyszerűen mágikus az a pillanat, amikor először látunk dinoszauruszokat a nagyvásznon, és ezt az élményt Alan Grant (Sam Neill) szemén keresztül éljük át, amikor megpillant egy Brachiosaurust a természetes élőhelyén. 1993-ban leesett az állunk az élethű CGI miatt, 2013-ban pedig a nézők ugyanezt érezhették, amikor 3D-ben látták a jelenetet.

Acélvihar (1983) – A kristály aktiválása

Egy Star Wars-koppintás 3D-ben? Nem hangzik túl jól, és az eredeti trilógiához tényleg nem hasonlítható, az 1983-as Acélvihar mégis szórakoztatóan keveri a fantasy, a sci-fi, az akció és a western műfajok elemeit. A Csillagok háborúja világűrbeli akciói mellett Az elveszett frigyláda fosztogatóinak mitológiájából is merít, de végül is,

ha már lopunk, akkor legalább a legjobbtól lopjunk, és csináljuk egyből 3D-ben.

Látni kell Michael Preston alakítását a gonosz űrbűnöző, Jared-Syn szerepében, hogy elhiggyük. Syn hatalmas mágikus kristályok segítségével szívja ki az életet az áldozataiból, és az egyik legmulatságosabb jelenetben, a hős űrvadásszal, Dogennel (Jeffrey Byron) vívott csatájában kétségbeesetten próbálja felszabadítani a kristály erejét. Az „inspiráció” egyértelmű, az alkotók Az elveszett frigyláda fosztogatóinak ikonikus pillanatát másolják le, ami nem szép dolog, de cserébe legalább szórakoztató, ahogy a mágikus kristály 3D-ben világít.

via: Slashfilm