A 3D-t időről időre kikiáltják a moziipar megmentőjének, hogy aztán el is tűnjön évtizedekre. A technológia valójában már több mint 100 éves, de első komolyabb felfutására az 1950-es évekig kellett várni, amikor számos klasszikus kaland-, sci-fi, fantasy- és horrorfilm használta a 3D-t – leginkább marketingcélokból.

Mint minden más technológia, a 3D is egy eszköz, és ha megfelelően használják, akkor képes lehet elvarázsolni a nézőket – elég csak a James Cameron-féle Avatarra gondolni, amely maximálisan kiaknázta a 3D előnyeit –, gyakoribb viszont, hogy csak olcsó szemfényvesztésként használják, és akkor sem jól. Most ezekre az esetekre hozunk példákat.

Jar Jar botladozása A baljós árnyakban

A régebbi, nem 3D-s kamerákkal forgatott filmeket 3D-s verzióba konvertálni soha nem jó ötlet. A Lucasfilm 2011-ben jelentette be, hogy az első hat Star Wars-filmet 3D-ben fogja újra moziba küldeni, ráadásul a sztori szerinti időrendi sorrendben, így A baljós árnyak került elsőként a mozikba.

Sajnos a 3D-s effektek még jobban rávilágítottak a film hibáira. A CGI-effektek, amelyek 1999-ben még úttörőnek számítottak, már 2012-re is rosszul öregedtek, élettelennek és laposnak tűntek. És eleve:

kíváncsi volt bárki is arra, milyen az, amikor Jar Jar Binks térhatásban lábatlankodik a nabooi csata közben?

A közönség nem is nagyon díjazta a 3D-verziót, a nézettség elmaradt a remélttől, úgyhogy A klónok támadása és A Sith-ek bosszúja 2013 őszére tervezett bemutatóját törölték is.

Hal Jordan kiválasztása a Zöld Lámpásban

A Zöld Lámpás felkerült a legrosszabb szuperhősfilmes listánkra, és nem érdemtelenül. Pedig az előjelek nem voltak rosszak, Ryan Reynolds tökéletes választásnak tűnt Hal Jordan szerepére, és a rajongók joggal hihették, hogy a Casino Royale és a Zorro álarca rendezője, Martin Campbell egy ütős és látványos akció-scifit tesz le az asztalra. Nem így történt, a Zöld Lámpás olyan félresikerült zagyvaság lett, hogy Reynolds azóta se győz elhatárolódni tőle.

A sok rossz döntés közül az egyik legrosszabb az volt, hogy a filmet az utómunka fázisában 3D-sre alakították át. Mivel a Zöld Lámpás eredetileg nem 3D-ben készült, számos jelenet a hozzáadott dimenzióval együtt homályosabbnak tűnik, a 3D-s részletek emellett csak még jobban felhívták a figyelmet a film ötlettelen látványvilágára. Emellett sok jelenet újraforgatással került a filmbe, így a vizuális effektekért felelős csapat még kevesebb időt kapott arra, hogy megfelelően kidolgozza a 3D-s átmenetet. A Zöld Lámpás leglátványosabb hibája, hogy az űrben játszódó epizódok és a földi jelenetek mind vizuálisan, mind hangulatukban annyira elütnek egymástól, mintha két teljesen különböző filmben játszódnának, és a 3D csak felhívta a figyelmet erre a problémára.

Halálsugár a Robot Monsterben

Az 1956-os, mifelénk is ismert Tiltott bolygóban tűnt fel Robby, a robot, akit nehezen lehetett komolyan venni, de valójában nem ő volt a filmtörténet első, kissé röhejes robotja, hanem a "Robotszörny", az 1953-as Robot Monster címszereplője. Phil Tucker sufni-scifije kis költségvetésből, 16 ezer dollárból készült, és

az egyetlen, ami jó benne, az a viszonylag rövid játékideje.

A Robot Monster az egyik legjobb példa arra, amikor valaki a 3D-t szimpla parasztvakításként használja. A "halálsugár", amelyet a gonosztevő Ro-Man (egy gorillatestű lény búvárharangszerű sisakkal) használ, még az 1950-es évek alacsony költségvetésű sci-fijeinek színvonalához képest is kínos. A 3D-s hatás pedig csak még jobban felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire béna a gorillalény jelmeze. A Robot Monster sajnos még „olyan rossz, hogy már jó”-vígjátékként sem élvezhető – egyszerűen csak egy fantáziátlan kísérlet az 1950-es évek rövid életű 3D-őrületének kihasználására.

Elhajózni a pusztítás elől - A függetlenség napja – Feltámadás

Roland Emmerich 1996-os űrinváziója a 90-es évek egyik legszórakoztatóbb és leglátványosabb filmje volt. A sokáig ígérgetett folytatás végül húsz év múlva, 2016-ban valósult meg, de közben a német rendezőből kiveszett a láng, és néhány évente elpusztította a világot valami katasztrófapornóban. Ennek jegyében A függetlenség napja második része egy fárasztó, túlnyújtott és dögunalmas film lett, híján annak a zsiványságnak, ami az elsőt annyira szerethetővé tette, ahogy a karakterek is laposak, és még a visszatérő színészek is felejthetők, látványosan kínlódnak. 

Emmerich sajnos azt sem érezte, hogy a katasztrófafilmek kontextusa 20 év alatt gyökeresen megváltozott, és amíg az 1990-es években szórakoztató volt látni, ahogy a legnevezetesebb épületek és műemlékek elpusztulnak, a 9/11 utáni világban már nem akkora élmény 3D-ben nézni, ahogy az emberek az életükért futnak.

Az egyik emlékezetes jelenetben azt látjuk, hogy az idegenek elkezdenek fúrni a Föld magjába, amitől szökőár söpör át az egész bolygón. A káosz és pusztítás közepette a viccesnek szánt mellékszereplő, Julius Levinson (Judd Hirsch) megpróbál elhajózni a támadás elől. Nagyon bizarr választás egy ilyen geg beillesztése az egyik legerőszakosabb jelenetbe, ami a 3D-s effektek miatt még jobban ki is lóg a filmből.

A különítmény bemutatása - Suicide Squad - Öngyilkos osztag

Az első, azaz a 2016-os Suicide Squadnak elég kalandos előtörténete van, és nem a jó értelemben. A DC univerzumának harmadik filmjét eredetileg egy sötét, komor thrillernek szánták, de amikor a nézők feltűnően jól fogadták az egyik könnyedebb hangvételű trailert, a Warner Bros. fejesei úgy döntöttek, hogy újraforgatásokat és még több poént kérnek, ami viszont megváltoztatta a film hangulatát. A történetet megnyirbálták és leegyszerűsítették, amivel csak a nézőket sikerült összezavarni, a 3D effektek beillesztése pedig csak még kaotikusabbá tette a produkciót.

David Ayer filmje, ahelyett hogy a különleges különítmény karaktereit rendesen felvezetné, csak egy montázson keresztül mutatja be őket. Rick Flag ezredes (Joel Kinnaman) egyszerűen felsorolja Deadshot (Will Smith), Harley Quinn (Margot Robbie), Bumeráng Kapitány (Jai Courtney), El Diablo (Jay Hernandez) és Gyilkos Krok (Adewale Akinnuoye-Agbaje) képességeit. A szereplők neveit és háttértörténeteit 3D-ben a néző arcába tolni, meglehetősen lusta és olcsó megoldás.

Felrobbanó erőd az Űrvadászban

A Csillagok háborúja sikere után a stúdiók kétségbeesetten keresték az újabb sci-fi kalandfilmet, amivel képesek ugyanakkora őrületet kirobbantani. Ennek a nagy keresésnek jó pár olcsó Star Wars-koppintás megszületése lett a vége. Az utánzatok közül egyértelműen az 1983-as Űrvadász az egyik legrosszabb. A produkciót állítólag azért zavarták le rohamtempóban, hogy kihasználják a 3D népszerűségének felfutását az 1981-es Comin' At Ya! című western bemutatója után.

Hogy tényleg csak a pénzre hajtottak a producerek, az abból is nyilvánvaló, hogy

a Csillagok háborúja cselekményét pofátlanul lekopírozták.

A végső csata során Wolff (Peter Strauss), Niki (Molly Ringwald) és Washington (Ernie Hudson) elmenekül a gonosztevő Overdog McNabb (Michael Ironside) erődjéből, mielőtt az felrobban. A detonáció gyakorlatilag egy az egyben olyan, mint a Halálcsillag pusztulása, a 3D pedig csak még szembetűnőbbé teszi a nyilvánvaló minőségi különbséget.

A Dinobotok bemutatása - Transformers: A kihalás kora

Ha van olyan filmes, akit el kellene tiltani a 3D-től, az Michael Bay. Az első Transformers sem volt a blockbusterek Aranypolgára, de a 2014-es Transformers: A kihalás kora új mélypontra süllyesztette a franchise-t, amelyben a 3D használata csak az alkotók lustaságára hívta fel a figyelmet. A bűnlajstromra felírhatóak a kidolgozatlan vizuális effektek, az égbekiáltó folytonossági hibák, ráadásul a tét nélküli történet is teljesen zavaros. A Transformers 3.-mal szemben, amelyben tényleg szórakoztatóan pusztult el Chicago 3D-ben, A kihalás kora fájdalmas élmény az első perctől az utolsóig.

A Dinobotok, azaz az óriási robotdinoszauruszok felfedése talán a film egyik legkiábrándítóbb pillanata. Optimusz fővezér újabb lelkesítő beszédet tart, mielőtt a Dinobotokat harcba vezeti Megatron és az  Álcák ellen. Bay a 3D-vel próbálja izgalmassá tenni ezt a pillanatot, de csúfosan elbukik.

Via: Slashfilm